Egyszer bátorkodtam egy igehirdetésem azzal az Assisi Ferencnek tulajdonított felhívással zárni, hogy „Menjetek és hirdessétek az evangéliumot! És ha kell, használjatok szavakat!”.

Aztán valaki viccesen vagy nem – ezt akkor és ott nem tudtam eldönteni – megjegyezte, hogy „Na jó, de azért ahogy az apostol mondja, a hit hallásból van!”. Nyilván az egész protestáns teológiánk elvi megalapozása sűrűsödik bele ebbe a megjegyzésbe. A lelkipásztor az Ige hirdetője. A Szentírás Isten Igéje. Az igehirdetés az istentisztelet legfőbb része. És így tovább. Szavak, szavak, szavak.

Rendkívüli mértékben nagyra tartom ezeket a megállapításokat, és semmi pénzért nem agitálnék a szavak fontossága ellen. Nagy erő van bennük, Isten pedig kétségtelenül kommunikál rajtuk keresztül.

Csakhogy újra és újra találkozunk azzal a jelenséggel a mai korban, hogy az emberek már-már közömböseknek mutatkoznak a szavakkal szemben. Merthogy rengeteg van belőlük. Képernyőn, reklámplakátokon, rádióban, tévében. Mindenki beszél, záporozik felénk a betűkből összetákolt sűrítmény. (Lám, ezek is azok…) Erősségünk sokszor legnagyobb gyengeségünknek is mutatkozik. Merthogy igen, az „ige egyháza” vagyunk – szoktuk volt mondani –, de a józan ész meggyőzésére építő beszédünk sokaságába néha még a legelszántabb templombajáró is bele tud fáradni.

Több-e az evangélium hathatósan egybeszerkesztett beszédnél? Tud-e az egyház szavak nélkül is kommunikálni? Tudjuk-e úgy közvetíteni a reménység örömhírét, hogy közben meg se mukkanunk?

Néhány hete Ferenc pápa egyik katekézise került elém, amiben kifejtette, miben áll az evangelizálás és térítés közötti különbségtétel. Aki térít, egyszerű objektumnak látja a másikat: ő az, akit meg kell győzni arról, hogy mi is az igazság. Aki evangelizál (szebben mondva: az evangéliumot képviseli), a másikat az egész embervoltában szemléli: szükségeivel, igényeivel, örömével és bánatával. Mivel így tekint rá, nem is akarja nyakon önteni a saját programjával, hanem egyszerűen csak képviseli az örömöt és reménységet mellette. Ég és föld a különbség a kettő között. Meg merem kockáztatni, hogy igaza van. Saját tapasztalatom alapján pedig azt is, hogy a szeretet vonzerejével többet érhetünk el, mint kétmillió szóval. Létezhet-e szavak nélküli egyház? Lehetnek-e néma keresztyének? Olyan egyház és olyan keresztyének, akik anélkül képviselik az Isten Országának megannyi áldását a világban, hogy közben nem hagyja el egy hang sem a torkukat? Nem tudom. De jó lenne…