Egy olyan kétszáz éves épületben láttam meg a napvilágot, amelynek falai sok mindent átéltek. Tartották is büszkén a tetőt, otthont és menedéket adva tucatnyi lelkészcsaládnak, a tizenkilencedik század húszas éveitől egészen a kilencszázhetvenes évekig. Először csak hajszálrepedések jelezték, hogy valami nincsen jól, aztán egyre nagyobb rések rajzolódtak ki, majd valóságos hasadékok szabdalták meg az ősi falakat.
A gyülekezet tanácsot tartott és kimondták az ítéletet: a patinás vályogépületet már nem lehet megmenteni, mert nincsen szilárd alapja. Elhatározták, hogy újat építenek. Nehéz dolog volt ez azokban az években, sok hivataljárás és könyörgés kellett hozzá, hogy az engedélyt megadják. Végül minden elrendeződött: terv, engedélyek, pénz, munkások és elkezdődött az építkezés. A régi ház két harmadát elbontották és a helyén elkezdték felhúzni az újat. Nem sajnálták a cementet és a homokot, vastag beton alapot zsaluztak és minden tudásukat latba vetve rakták a falakat a gyülekezet kőművesei. El is készült a csinos, új épület, nem volt benne semmi hiba. Legalább is látszólag. Aztán nem telt bele tíz év és ez is összevissza repedezett és sajnos elődje sorsára jutott. Szakértő szakértőnek adta a kilincset, a földtan tudósai és építőmesterek kutatták az okokat, míg sok vizsgálódás után ki kellett jelenteniük, hogy az alapok alatt folyamatosan mozog a talaj. Lehet egyszerű, kisebb természetes földmozgás az oka, vagy a templom dombját valaha körülölelő temető ősi sírjai szakadoznak be egymás után, vagy a szárazság zsugorítja a talajt, de mindenesetre az addig használt módszerekkel nem lehet építkezni azon a területen. A méteres vályog falak még jobban bírták a ”földindulást”, mint a frissen rakott, beton alapokon álló tégla építmény. Kiderült nem elég jó alapot rakni, olyan talaj is kell alá, ami képes megtartani a rá emelt épületet.
Mindannyian igyekszünk jó alapot vetni a saját életünknek, a gyerekeink sorsának. Jó egyetem, értékes, elismert diploma, jól fizető állás, gondosan őrizgetett egészség. Azt hisszük, ez kell a boldogsághoz. Ritkábban gondolkozunk el azon, hogy mi van az alapok alatt? Van-e a mélyben olyan szilárd talaj, amely elbírja az életünk minden terhét? Mert ha mozog, minden hiába lesz. Kicsúszik a lábunk alól a föld, ahogy a mondás tartja, s oda a boldogság.
Csak az tudja, milyen, amikor elvész a támasz, aki már ült olyan autóban, ami felemelkedik az útról és forogni kezd a tengelye körül.
Nagyon hálás vagyok Istennek, hogy a Tőle kapott és belé vetett hit biztos talaj lehet a számomra. Ez a boldogság, a biztonság és a belső békesség alapja. Repedhetnek a falak, ha a talaj szilárd, meg van a biztonság. A bizalom nincsen helyhez kötve, vihető, még csomagolni sem kell, együtt költözik velünk. Remélem, nagyon sokan vagyunk, akik alatt sziklaként áll a keresztyén hit, s ahogy a Mester mondta, jöhet az árvíz, fújhatnak a szelek, nekidőlhetnek a háznak, de az nem omlik össze.