Amikor egyre rövidebbek lesznek a nappalok és hidegebbek az éjszakák, hamar sötétedik és megjönnek az első ködök, nyúlós esők és hideg szelek, az ember kedve is megereszkedik. Jobban szívére veszi a körülötte kavargó ostobaságot, elgondolkodik azokon a dolgokon, amikre eddig csak legyintett és hajlamos lesz belekeseredni ennek a világnak az eseményeibe, és hibát találni egyben s másban.

Itt van mindjárt „kedvcsinálónak” az aradi vértanúk emléknapja. Egy elveszett függetlenedési kísérlet után a véres megtorlás, amely egész Európa rosszallását kiváltotta annak idején. A tizenhárom magas rangú katona barbár kivégzése, és rajtuk kívül még több száz halálra ítélt és bebörtönzött honvéd, hazájától messze szolgálatba állított katona és civil szenvedése. Mindannyiukra hatodikán emlékezik a nemzet. Ez rendben is van. Na, nem a megtorlás, hanem az emlékezés. A beszédek, a koszorúzások, a főhajtás és tisztelgés azoknak az emléke előtt, akik nem csak harcoltak a szabadságért, de készek voltak a halált is elszenvedni, s nem a csatatéren, hanem az akasztófák és puskacsövek előtt. Méltók a tiszteletre. Helytállásuk egy egész nemzetet képes volt megerősíteni és képes még ma is, ha komolyan vesszük a hazafiság fogalmát. De „magyar Golgotának„ nevezni Aradot, az nem helyénvaló dolog. Akkor sem, ha ezt egy nemzeti hős mondta először, illetve írta le. A szezon és a fazon, valamint az allegória és a filagória nem azonos fogalmak. Egy nemzeti emlékhely sohasem lehet a Golgota. Mert az csak egy helyen volt, Jeruzsálem mellett. Az a szenvedés csak egyszer történt meg és feltámadást jelentett az egész emberiség számára. Lehet dobálózni a szavakkal, dagályos jelzőket emlegetni, de Golgota nincs másik és nem is lesz, csak az az egy.

Mint ahogy nevetséges azt is leírni és egy pici falut azzal reklámozni, - nyilván a több látogató reményében, - hogy azt mondjuk róla: ez a magyar Betlehem. Az előbbiek értelmében Betlehem is csak egy van: ahol Jézus született. Az a születés és az a halál adott bátorságot és reményt a honvédtábornokoknak is, elég elolvasni a búcsúleveleiket, hogy erre rájöjjünk.

Ez adhatja vissza az életkedvünket és reménységünket még október elején is, hogy eljussunk a hónap végéig, a reformáció ünnepéig. Luther és Kálvin a többi reformátorral együtt bízott a kegyelemben, annak megszerzőjében és adományozójában, és Őt hirdette háborúk, üldöztetések és nyomorúságok között.

A gondolataink lehetnek borongósak, hibát hibára halmozhatunk, dohoghatunk a túlzások és botorságok felett, de előttünk ragyog a remény, csak hinni kell(ene) hozzá.