Az emberiségnek vannak nagy találmányai, melyekről azt hittük, boldogabbá és szebbé teszik majd az életünket. Sok ezer között ilyen volt a televíziózás és ilyen az internet világa is, melyek nélkül már nem is élet az élet. Különösen is igaz ez az utóbbira, mely sokaknak már úgy kell, akár a levegő. Egész nap rajta kell lógni, sokszor még munka közben is, csetelni kell, olvasni, kommentelni, megosztani, kapcsolatot tartva telefonunkon vagy számítógépünkön a fél világgal. Csak az a valaki, akinek oldala van, aki megoszt és akit követnek százak és ezrek. Gyorsan le kell tudni a kötelező tennivalókat – munka, háztartás, férj, gyerekek – aztán jöhet a közösségi háló, amely gyógyír lehet minden sebünkre. Magányunkra, vélt jelentéktelenségünkre, lelki és fizikai bajainkra. Mert ott lehetünk valakik, ott figyelnek ránk, követnek, helyeselnek, számontartanak, hisznek nekünk, ott együtt vagyunk. Erre jó a közösségi háló. Pedig ez a kapcsolattartási forma szigorúbban vizsgálva inkább csak háló és nem közösség. Mert fogva tart, mert nem ereszt, rabul ejt és veszélyes. Mert a sok hasznos és pillanatok alatt elérhető valós információ mellett orbitális hazugságok, ostobaságok. buta tanácsok és ártó dolgok milliói is ott vannak rajta. Ötletek, amiket nők és férfiak kritika nélkül elfogadnak és meg is valósítanak a saját életükben, legyen szó nevelésről, egészségről, háztartásról, az élet minden területéről.
Pedagógus édesanyám jut eszembe, aki az újabb és újabb tanterveket olvasva, melyeket felülről küldtek, sokszor így sóhajtott fel: ”aki sose tudta, nem csinálta és nem látott még eleven gyermeket a sajátján kívül, az tanítja nekünk.”
Veszélyes dolog szelíd pontyocskáknak egy hálóban fickándozni csukákkal, harcsákkal és más ragadozókkal. De hogy ki kicsoda valójában, az a posztokból sokszor nem derül ki időben. S milyen közösség az, ahol nem ismerem a másikat, nem látom, a szeme villanását, amikor beszélek vele s csak egy gép az, akinek kitárom a lelkemet, még akkor is, ha egy másik billentyűzet mellet is egy ember ül? Karinthy írta:”Nem mondhatom el senkinek, elmondom hát mindenkinek”, de ettől nem leszünk kevésbé magányosak, - ő sem lett az - mint annak előtte voltunk.
Az élő, személyes emberi kapcsolatot nem pótolja semmi. A világhálón keresztül nem lehet simogatni, mosolyogni, nem lehet szeretni.
Kell valaki, akinek számítasz, s akire számíthatsz? Ne a neten keresd, hanem magad körül, vagy magad fölött, mert ott van valaki, akinek mindenki személy szerint fontos, aki követ mindenkor és Aki már bizonyította, hogy törődik veled.