Minden évben több százan gyülekeznek a templom kertjében, hogy az evangéliumot hallgassák azok szájából, akik erre az Élet Urától felhatalmazást kaptak. Persze többségében az egyházmegye gyülekezeteiből érkeznek a testvérek, de azért találkozunk más gyülekezetekből érkező, igére szomjas testvérekkel is.
Maga az ötlet több évtizeddel korábbra nyúlik vissza, hiszen a háború utáni ébredéskor több igehirdető járta az országot, akiket vándorprédikátornak is neveztek, olyan helyet keresve, ahol a hívő gyülekezeti tagokkal és keresőkkel találkozhattak, és ott a szabadítás útjáról tehettek bizonyságot. Abban az időben egyik helyszínként a Szalajka-völgyet választották, ami még akkor nem számított turisztikailag fontos helynek. Több idősebb testvér – akik már sajnos nincsenek közöttünk – beszámolt arról, hogy mennyire jók voltak ezek az alkalmak, jó volt találkozni egymással, igét hallgatni komoly igehirdetőktől, hitben tovább erősödni, és persze a legfontosabb: az Úr Jézussal lenni. A második világháború után, az ébredéskor minden alkalmat megragadtak az emberek, hogy igét hallgassanak, és együtt lehessenek a Krisztusban.
Erre a hagyományra építve az egyházmegye elnöksége fontosnak tartotta, hogy ha nem is ugyanúgy, de hasonlóképpen együtt legyenek az ige fényében a testvérek. A jónak tűnő ötlet mellett törekedett arra is, hogy az istentisztelet jó értelemben „formabontó” legyen, ahová az egyházmegye meghívott gyülekezeti tagjain túl más érdeklődőre is lehet számítani, elsősorban olyanokra, akik nem tartoznak semmilyen felekezethez sem. A helyszín annyiban változott, hogy nem a Szalajka-völgy lett a helyszín, hanem a templomkert, mert számításba kellett venni a közben felmerülő kellemetlen időjárási feltételeket. Például, ha esik augusztus első vasárnapján az eső, akkor van lehetősége a népes gyülekezetnek arra, hogy elfoglalja Magyarország egyetlenegy református kerek templomát, és ott folytatódjék tovább az alkalom. A döntés bölcsnek bizonyult, hiszen az előző esztendőben valóban bekövetkezett az esős nap, és így a templomban folytatódott az evangelizáció.
Több éve, mint már említettem, a szabadtéri istentiszteleten a reformátusokon kívül más felekezetből vagy egyháztól távol állók is érkeznek, hogy hallgassák az Isten igéjét. Én úgy gondolom, hogy ez olyan lehetőség, amivel talán jobban kellene sáfárkodni, hiszen a népegyházi jelleg helyett hitvallóvá kell átalakulnia református gyülekezeteinknek, és ennek egyik módja az evangelizáció: „A hit hallásból van, a hallás pedig Isten igéje által.” (Róma 10,17)
Terveink között szerepel, hogy az evangelizáció túlnője az egyházmegye kereteit, és első lépésben kerületi, majd – merész elképzelés szerint – országos eseménnyé is váljon. Persze nem csupán Szilvásvárad adhatna ennek helyet, mert számtalan hely rendelkezik hasonló adottságokkal. Úgy gondolom, hogy azok előtt, akik tartózkodnak bármilyen okból részt venni hagyományos istentiszteleteinken, ezeken az evangelizációs alkalmakon, ahol kötetlen formában hallgathatják az evangéliumot, a falak is könnyebben leomlanak. Persze szükséges az imádság, amely mindennek az alapja, hogy az Úr tegye késszé a szíveket, hogy befogadják Jézust az életükbe, és ehhez Isten Lelkének vezetésére is szükség van, hogy az igehirdető – mint Isten eszköze – áldássá legyen Isten országának építésében.
Az elmúlt pár esztendő áldásai megerősítenek bennünket abban, hogy továbbra is helyet adjunk a szabadtéri evangelizációnak, és az elkövetkezendő esztendőkben is kérjük Urunkat, hogy adjon elég kitartást, erőt, hogy ezt a fontos szolgálatot végezhessük.
Karászi Attila lelkipásztor