Amikor megkaptam a meghívókat, gondolatban visszapörgettem az eltelt időt attól a pillanattól kezdve, amikor először álltam katedrára, egészen odáig, hogy a tanév végén elbúcsúztam kollégáimtól. Hálával tartozom az Úrnak, hogy az egyik legnemesebb hivatás művelője lehettem hosszú éveken keresztül: taníthattam, nevelhettem, fiatalok lelki és szellemi növekedéséhez járulhattam hozzá. Összesen nyolc osztály osztályfőnöke voltam, három osztályom a Lévay Gimnáziumban érettségizett. Felidéztem a tíz évvel és az öt évvel ezelőtti kisdiákok arcát, amikor először találkoztam velük a gimnáziumban. Akkor a lehetőségeket szerettem volna meglátni a kis emberkékben, hogy honnan hová lehet őket eljuttatni, erősíteni bennük a hitet, tudatosítani bennük, hogy mindannyian értékesek és tehetségesek valamiben, csak mindenkinek meg kell találni, hogy miben, és meg is kell valósítani azt.
Izgatottan készültem mindkét osztálytalálkozóra, próbáltam elképzelni a viszontlátás pillanatát a mára már huszonhárom, huszonnyolc éves fiatal felnőttekkel. Szerettem volna tudni, mi maradt meg lelkükben mindabból a szépből, jóból, igazból, amit a gimnáziumi évek alatt igyekeztünk beléjük plántálni. Átvillant agyamon a latin idézet: „Tempora mutantur, et nos mutamur in illis.” „Az idők változnak, és vele változunk mi is.” Vajon milyenek lettek ezek a fiatalok? Nem tévedtek-e el? Sikerült-e olyan magyar tudatú, keresztyén gondolkodású emberekké válniuk, akik egyben világpolgárok is, és itthon és külföldön egyaránt tovább viszik a reformáció örökségét?
Ilyen és hasonló gondolatok foglalkoztattak, amikor készülődtem a találkozóra, az „osztályfőnöki órára.”
Amikor megérkeztem az iskolába és megpillantottam volt tanítványaimat, kezdett kiesni az öt év, a tíz év; az üdvözlések, boldog mosolyok, leplezetlen méregetés, vidám hangzavar, egymás szavába vágó élménybeszámolók mind arra utaltak, hogy ott folytathatjuk, ahol évekkel ezelőtt abbahagytuk, hiszen négy éven keresztül részesei voltunk egymás életének.
A tíz évvel ezelőtt végzett öregdiákok már túljutottak az egyetemi éveken, szinte minden diák felsőfokú képesítést szerzett, a munka világában is megállják a helyüket. Többen családot alapítottak, és boldogan mutatták gyermekeik, férjük, feleségük fényképeit. Az öt éve végzett diákok elsősorban tanulmányaikban elért sikereikről számoltak be, hiszen egyetemi, főiskolai éveik végén járnak, vagy éppen befejezték azt. Egy páran külföldön keresik a megélhetésüket, de elsősorban jó angol és német nyelvismeretüknek köszönhetően ott is megállják helyüket.
Nagyon jó érzés volt ezeket a szép, életvidám, lelkes fiatalokat így együtt viszontlátni, és érezni azt, hogy az elvetett magok jó talajra találtak bennük. Egy pedagógus számára bármikor, de különösen egy pályaút végén ez a legszebb jutalom.
Dr. Kóczi Rozália