Felnőttként, ha az ember visszamegy régi iskolájába, emlékeit idézi föl. Rácsodálkozik, hogy ,,összement” az egykor hatalmas épület, betekint a titokzatos ajtón, sőt esetleg be is lép, vagy helyét keresi régi osztálytermében. Ez a tájékozódás érzelmileg telített, nem enged nyitott kíváncsiságot, mely magára az iskolára, az iskolai létre irányul.
Örömmel vettem tehát Kolumbán Gábor lelkipásztor meghívását, hogy látogassam meg iskolájukat. Reggel érkeztem a templomhoz, éppen időben, hogy hallhassam a gyermekek éneklését. A tavaszt próbálgató napsütésben elgondolkodtam, micsoda lehetőség, hogy ismerőssé válhat a templom már a kicsi gyermek számára is. A templomtól az iskoláig hosszú út vezet. Csendes séta párosával, hosszú sorokban: gyermekszegény világunk apró örömképe ez. Hosszú sorok egy összekötő úton, templom és iskola, iskola és templom között. Lehetőség, mert ha e kettő egyaránt otthon, ha e kettőben Ugyanaz vár, ugyanaz tanulható, élhető, tapasztalható, akkor hűséges nevelői vagyunk keresztyén felnőttként a ránk bízott gyermekeknek.
Elindul az első óra, mindenki a helyére kerül. Egyik csoport itt, másik ott: otthonos termekbe, színes világba tekinthetek be. Négy osztály dolgozik, tanul. Felmenő rendszerben bővül ugyanis az iskola. Keveset, minőséget, sok munkával, minőségivé, reformátussá. Ezek a kulcsfogalmak támaszthatják alá az iskola(ki)építés folyamatát. A családiasság magától értetődik. A református iskola nem a táblacserétől az, hanem attól lehet azzá, ahogy benne élnek. Mert együttélésünk módjával többet tanítunk, mint puszta szavainkkal, beszédünkkel. Ez hitelességünk próbája.
Nem csak benéztem a barcikai iskolába. Időt töltöttem ott. Láttam az igazgatói iroda nyitott ajtaját, láttam az aulát felmosó munkatársakat. Őket sem szoktuk meglátni, sem észrevenni, pedig mi lenne láthatatlan és folyton újrakezdődő munkájuk nélkül? Láthatatlanok az emberek többsége számára, mint ahogyan az irodákban folyó munkák is azok. Ki látja, mi történik asztalok mellett, papírokon, számítógépeken, telefonokon? Működés.
Elmélkedésemből csengetés billent ki. Csengetés, nyüzsgés, csengetés, bevonulások. Láttam kis törpécskéket, akik karszalagot hordanak, és segítenek megtartani a rendet. Mindenki kipróbálhatja magát ebben a feladatban a nagyobbak közül.
Míg a tantermekben folyt a munka, beültem a tanáriba is. Kávé mellett beszélgettünk az épp nem tanítókkal, akik azért beszélgetés közben tették a dolgukat. Miért tanítanak itt? Hogy kerültek ide? Mi az, hogy református iskola?
Érdekes hely lehet, ha van, aki jelentős tanári pálya után vált, hogy itt lehessen. Nem azért jön tehát, mert nincs számára hely máshol, hanem mert jönni akar, és lehetősége van. Elgondolkodtam: bizonytalan a világ. Ki hagyja el szívesen a biztosat egy bizonytalanért, egy nem ismertért. Milyen értéket sejt, milyen hasznot remél? Itt a hasznot természetesen nem anyagiakban gondolom. Kérdéseimre nem kész, dogmatikus válaszokat kaptam, inkább érzéseket, képeket. Ezekért is jöttem. A vonulás az úton veszekedés nélkül. A folyosó gyerekekkel tele kiabálás nélkül. Vannak hangok, zajok és minden, ami kettőnél több gyermek jelenlétével jár, de indulat nélkül. Az elhagyott nagy értékű nyakláncot visszaadja a megtalálója. A bálban zsebből kiesett nagyobb összeg visszaadása, vagyis „becsületes” megtalálása, és hogy azért a valódi gazda jelentkezik csak, és más nem, ez természetes. Valami több, valami, ami hiányzik mai világunk mai életéből. Beszélgetőtársaim közben megvitatták egyes gyermekek ügyes-bajos kérdéseit, mert fontos, hogy tudják: ő hogyan halad, a másiknak hogyan sikerült… És ez a lényeg. A gyermek a fontos. És a felnőtt a fontos. Nem egymás helyett, vagy egymás ellen kijátszva. Együtt.
Barnóczki Anita