Kálvinnal ismerték egymást, teológiai vitát folytattak levelezés útján. Ezek az iratok fontos szerepet játszottak Servet sorsát tekintve. 1553-ban egy Genfben élő francia menekült, Guillaume de Trie, lyoni rokonának arra a vádjára, hogy a reformátorok az egyház ellenségei, levelében azt válaszolta, hogy nem Genfben tűrik meg az ilyeneket, hanem éppen a katolikusok Franciaországban, hiszen a Szentháromságot és a gyermekkeresztséget tagadó Servet Lyon közelében szabadon élhet. De Trie rokona ennek alapján értesítette az inkvizíciót. A nyomozás során bizonyítékokat kértek, s de Trie rábeszélte Kálvint, hogy adja át Servet leveleit. Servetet Vienne-ben 1553 áprilisában letartóztatták, de eléggé tisztázatlan körülmények között megszökött a vizsgálati fogságból. Halálra ítélték és könyveivel együtt távollétében (in effigie) máglyán megégették. Hónapokig bujkált, majd Genfbe ment, vallomása szerint csak átutazóban volt, Itáliába tartott. Augusztus 13-án meghallgatta Kálvin igehirdetését, többen felismerték, feljelentették és a hatóság letartóztatta. Később Kálvin azt írta, hogy ő maga is szorgalmazta a letartóztatást. A gyakori félreértések tisztázása végett hangsúlyozzuk, hogy Servét perét nem a konzisztórium, hanem a szindikusok és a kis-tanács, tehát a világi hatóság folytatta le.
A per első szakaszában Kálvin képviselte a vádat, közvetve, titkára útján, akit a genfi törvények szerint a tárgyalás idejére szintén börtönbe zártak. Servet a tárgyalások során előbb magabiztosan viselkedett, majd meglehetősen ellentmondásosan válaszolt a vádpontokra. Olykor nem emlékezett a könyveiből vett idézetekre, máskor kijelentette, hogy kész visszavonni nézeteit, ha valóban hamisnak találják. Végül kitartott a Szentháromságról alkotott tanítása mellett, a gyermekkeresztségről hangoztatott véleményét szintén fönntartotta, bár az anabaptistákkal nem vállalt közösséget. Többször kijelentette, hogy úgy érezte, miszerint Kálvin őt már hosszabb ideje üldözi.
A per második szakaszában a városi főügyész hivatalosan átvette a vád képviseletét. Ettől kezdve Kálvin teológiai szakértőként szerepelt, Servetnek a vádpontokra adott írásbeli tételeit válaszolta meg. Servet védekezése során azt a taktikát követte, hogy igyekezett bizonyítani, miszerint a teológiai kérdésekben vétőkre nem szabad halálos ítéletet kiszabni, legfeljebb száműzetést. Ugyanakkor kérte, hogy rendeljenek mellé ügyvédet, valamint hogy ne világi bíróság hallgassa ki, mert tisztán teológiai kérdésekről van szó ügyében, de kérelmét elutasították. Sőt érveit súlyosbító körülményként értékelte a főügyész: „Mindamellett egészen nyilvánvaló dolog, hogy Servet azok közül a legvakmerőbb, legmerészebb és legveszélyesebb eretnekek közül való, akik valaha voltak, tekintve azt, hogy nem elégszik meg az elkövetett rosszal, hanem még az egész igazságszolgáltatás rendjét is föl akarja forgatni: el akarja venni a hatóságoktól a büntetés hatalmát és jogát, melyet Isten adott nékik. De nem szabad ezen csodálkoznunk. Még lelkiismerete is kárhoztatja és halálra méltónak ítéli. Ezt elkerülendő, útját akarja ennek vágni azzal, hogy ilyen hamis tant állít föl: a bűnösök nem büntetendők halállal.” Alább majd látjuk, hogy Genfben komoly politikai küzdelem folyt abban a kérdésben, hogy a politikai hatóság vagy pedig a konzisztórium hatáskörébe tartozik-e az úrvacsorától való eltiltás (tehát kifejezetten egyházi belügy). Úgy tűnik, hogy Servet tudott erről, ezért mondhatjuk, hogy taktikai hibát követett el azzal, hogy kétségbe vonta a tanács illetékességét ügyében, mert felvetésével akaratlanul is a politikai hatalom törekvésével szemben érvelt. Innen érthető a főügyész kirohanása.
Időközben a genfi tanács a vienne-i törvényszékhez fordult, s elkérte az ottani per iratait. Vienne kérte Servet kiadatását, de Genf ezt megtagadta. Maga Servet is azt kérte, hogy ne adják őt ki. Ez azonban csak formaság volt. Genf azért folytatta le Servet perét, noha megszabadulhatott volna a kényes ügytől, ha kiadja őt, mert ezzel – kihasználva az ügy kapcsán feléje irányuló nemzetközi figyelmet – demonstrálni kívánta nehezen kivívott s még ekkor nem egészen megszilárdult szuverenitását.
A per harmadik szakaszában Genf kérte a svájci református városok (Bázel, Bern, Schaffhausen és Zürich) vezető testületeinek és lelkipásztorainak álláspontját. Ekkor Kálvin szerepe lényegében megszűnt az ügyben. Servet persze úgy látta, hogy szerencsétlen helyzetét kizárólag neki köszönheti. Kétségbeesett beadványt írt a tanácshoz, melyben panaszkodott a nyomorúságos börtönviszonyok miatt, majd újabb kérvényeiben Kálvin megbüntetését követelte. Ekkorra azonban már sorsa eldőlt, a tanács csupán a svájci városok válaszait várta. A tanácsuraknak nem lehettek kétségeik azok tartalma felől. Azok a kifejezések, amelyek például a zürichi tanács levelében találhatók, minden kétséget eloszlattak, még ha lettek volna is ilyenek: „…szem előtt tartva foglyotok gonoszul téves véleményét, mely a keresztyén vallással merőben ellenkezik, s nagy bosszúságot és megbotránkozást okoz, nem engeditek azt előrenyomulni, hanem tudósaink tanítását és szent keresztyén hitünk hitvallását fogadjátok el s engeditek meg.” Kivétel nélkül minden város súlyosan elmarasztalta Servetet.
Servet magányos farkas volt. Igazat mondott, amikor azzal védekezett, hogy tanításait ugyan kinyomtatta, de szóban nem terjesztette, azokról másoknak nem beszélt, csak néhány teológussal vitatta meg. Valóban nem szervezett maga köré gyülekezetet, nem volt misszionárius alkat. Mégis sorsa lényegében Vinneben már eldőlt. Ráadásul Genf felettébb kényes helyzetben volt. Franciaországban tucatszám égették meg a reformáció híveit, vagy kényszerítették emigrációba anabaptizmus¬sal, eretnekséggel vádolva őket; nagyszámú francia menekült telepedett le Genfben is. Európa más helyein az anabaptistákat üldözték, akikre rávetült Münster sötét árnyéka. Ha Genf városa ebben a helyzetben elengedi azt a Servetet, akit halálra méltó bűnösnek talált az inkvizíció, azonosítja magát általánosan eretnekségnek nyilvánított tanításával, s közvetve igazolja a franciaországi üldözéseket, ugyanakkor kompromittálja a svájci reformációt. Az állandóan fenyegető belső destabilizációtól és a külső politikai elszigetelődéstől félő genfi kormányzat könnyű szívvel feláldozta a spanyol orvost. (Talán nem lényegtelen megjegyezni, hogy a pernek ebben a legvégső szakaszában a vizsgálóbíró Kálvin személyes ellensége, Phili¬bert Berthellier volt.) Servet, mint láttuk, azzal érvelt, hogy hittani kérdésekben nem illetékes a világi bíróság. Az adott kor sajátos összefüggéseiben azonban ezek a hittani kérdések elsőrendű politikai problémának számítottak.
A tanács 1553. október 26-án meghozta az ítéletet: Miguel Servetet könyveivel együtt meg kell égetni. Kálvin nem volt jelen az ítélethozatalban, mindazonáltal a halálbüntetéssel egyetértett. A máglyát viszont kérte pallosra változtatni, de nem vették figyelembe indítványát. Az ítélet végrehajtása előtt Servet kérésére találkoztak. A halálba menő ellenfél bocsánatot kívánt kérni. Kálvin szükségesnek tartotta hangsúlyozni, hogy egyéni sérelmet sosem hordozott Servettel szemben. A vesztőhelyre Farel* kísérte, szerette volna azt hallani tőle, hogy Jézus Krisztus Istennek öröktől fogva való Fia. Servet hű maradt önmagához, utolsó szavai ezek voltak: „Örök Isten fia, irgalmazz nekem.”
Nem szükséges az ügyre vonatkozóan Kálvint mentegetni. Mindazonáltal megégettetni valakit vagy egyetérteni a halálával, hordoz némi különbséget. Kálvint az előzővel szokták vádolni, az utóbbival sem dicsekedünk. A vezető reformátorok csaknem mindegyike egyetértett az eretnekek kivégzésével. Más kérdés, hogy ki számított eretneknek.
Jellemző, hogy amikor ki akarta adni a Servet tanainak cáfolatáról írt munkáját, engedélyt kellett kérnie a tanácstól, és meg kellett ígérnie, hogy a városra nézve semmi elmarasztalót nem ír. Ha diktátor lett volna, bizonyára engedélyre nincs szüksége. Kálvin teológus volt, aki vallotta, hogy a tiszta vallás a közösség életének olyan szilárd fundamentuma, amelynek bomlása beláthatatlan következményekkel jár a közösségre nézve. Ezért a világi hatóságnak, amely a közösség élete felett őrködik, első rendű feladata a vallás védelme. Ennek érdekében halálos ítéletet is hozhat. Ez nem az ő speciális tanítása, hanem általános felfogás a korai újkorban, amit Kálvin is osztott. „Midőn a hatóságokra a vallás védelmét rábízzuk, nem akarjuk mindjárt a kardjaikat is élesíteni, hogy bárminemű tévtant rögtön vérrel toroljanak meg. Három fokozata van ugyanis a tévedésnek: némelyeknek megbocsátunk, másoknak elég némi fenyíték, csak a határozott istentelenséget sújtjuk halállal. […] ha az egyszerűbbek lelkét valami kis babona vagy tudatlanság szállja meg, türelemmel iparkodjanak a javításra, s ne gondoljanak mindjárt mértéktelen bosszúvételre. A második fokozatra eső tévelygésekre középszerű büntetést szabjunk szigorunkban, csak arra ügyeljünk, hogy elnézésünk ne adjon tápot nagyobb bukásra és nyakas megrögzésre, mely a hit egységét megingathatná. De ha a vallás alapigazságait támadja valaki, ha szörnyű istenkáromlások történnek, ha a lelkeket vészthozó tévtanok végveszélybe sodorják, ha nyíltan szakít valaki az egyistenséggel és világos tanításaival, akkor a végsőre is el kell szánnunk magunkat, nehogy a halálos méreg elharapózzék.” Abban a feszültségekkel terhes korban csak nagyon kevesen vallották oly következetesen a lelkiismereti-vallási türelmet, mint Sebastian Castellion: „A pallos útján nem férkőzhetünk a lélekhez.”
Dienes Dénes