Hamar megismerkedtünk a helyi református lelkésszel, Anda Tiborral, akitől megtudtuk, hogy maga is szívesen vesz részt gyalogtúrán, de – mivel hivatásbeli feladatai mellett egyúttal elfoglalt családapa is – erre mind ritkábban kerül sor. Egyik kirándulásunkról történt beszámolónk közben született meg az ötlet, hogy szervezzünk közösen könnyen teljesíthető gyalogtúrákat a gyülekezet számára. Engem ért a megtisztelő feladat, hogy kiválasszam és felmérjem az útvonalakat, feleségem plakátokat készített, a tiszteletes pedig a program népszerűsítésében vállalt komoly szerepet. A lehetséges résztvevőket elsődlegesen a gyülekezet – mind fizikai, mind hitéleti szempontból – aktívabb családjai, valamint fiataljai köréből reméltük.
Az első alkalomra március 15-én került sor. Előre úgy hirdettük meg, hogy nem lesz nehéz túra, inkább bemelegítés, ismerkedés, csak kipróbáljuk, mit bírunk…, mégis kételkedtem, hogy ez tényleg működni fog. (Egy sikertelen középiskolai túraszakkörhöz párommal együtt már volt szerencsénk, ami érdeklődés hiányában végül teljesen elhalt.)
Mivel várandós feleségem orvosa időközben megtiltott számára minden fokozott megterheléssel járó tevékenységet, őt hátrahagyva, Fickó kutyámmal jelentem meg a megbeszélt időpontban a parókia udvarán. Egyáltalán nem csodálkoztam azon, hogy a lelkipásztoron kívül senki sem várt. Legalább mi sétálunk egy jót az erdőben – gondoltam. Annál nagyobb lett az örömöm, amikor kis késéssel kedves ismerősök és ismeretlenek is befutottak. Jöttek egész családok, összegyűlt egy csomó kisgyerek, néhány ifis kamasz és három kutya, hogy ne legyen olyan egyszerű az élet. Összesen kb. harmincan gyűltünk össze rövid idővel az indulás kitűzött időpontját követően.
Az elsődlegesen kitűzött úti cél Várkút volt, kicsiknek autóval könnyített távon. Aki így is elfáradt, az menet közben még felkéredzkedett az apja vagy akár a túravezető nyakába. A nyakamban ülő négy év körüli kislány mesét mondott út közben, így hálálta meg a szállítást. Várkúton közösen megebédeltünk, megpihentünk. Az Úr kegyes volt hozzánk, mert csodaszép, napsütéses idővel ajándékozott meg bennünket.
Akinek maradt ereje, azzal felfedeztük az Arnótkői rombarlangot, és felkapaszkodtunk a Vár-hegy 669 méter magas csúcsára is. Akinek viszont elég volt a várkúti táv, az ebéd után még napozhatott, játszhatott, és egy másik úton visszatérhetett a faluba. Uzsonnára otthon volt az egész csapat, és jóleső érzéssel nyugtáztam: legalább egy picit mindenki elfáradt, és a gyerekek altatásával biztosan nem lesz gond.
A sikeren felbuzdulva egy hónap múlva újabb túrát hirdettünk, ekkor a Cseres-tetőre. Már csak kellemes meglepetésként érintett reggel, hogy egyre többen jönnek be a templom udvarára, olyanok is, akik az előző alkalmon nem vettek részt. A mi kutyáink most otthon maradtak, de jöttek helyettük újak. A táv rövidebb volt, a túra könnyebb, így már kritikát is kaptam a végén: nem volt elég fárasztó. Bár a meteorológusok országos esőt jósoltak erre a napra, mi – hála a Gondviselésnek – ebből egyetlen cseppet sem éreztünk.
Már májust írunk és éppen a harmadik útvonalat tervezgetem. Még nem tudom, pontosan hová fogunk menni, de azt igen, hogy akárhová is tartok, biztosan lesznek, akik velem jönnek. És tudom, hogy a lelkipásztor nem hagyja otthon a gitárját és a Bibliát, és hogy mindannyiunknak kincs az erdők mélyén az együttlét, a közös ima és a közös éneklés…
Kovács Péter, Noszvaj