Március 26-án imádkozva a jó időért egy majd harmincfős csapat kezdett neki a református templom kertjében a takarításnak. Jó volt látni, hogy teljesen mindegy, ki honnan jött, csak az a szív volt a fontos, amivel megfogta az ember a kapa, a gereblye, vagy éppen a talicska nyelét. A fiatalok együtt az öregekkel szedték össze a gazt, vagy kapáltak, ahol kellett. Az önkormányzat a szombati napra való tekintettel pedig kölcsön adta a traktorát, amivel ki tudtuk szállítani a szemetet a kertekből.

A katolikus templom kertjében igyekeztünk a hazaiak vezetésével rendbe tenni a sarkok bokrait, hogy Úr napjára rendben legyen, ahol kellett, ott rózsát metszettünk, vagy rendbe kapálták az asszonyok a járdát. S együtt gereblyéztünk, segítve egymást a munkában. S mire a katolikus templom harangjai a delet kongatták, már a férfiak is együtt voltak a református parókia udvarán a gyülekezeti teremben egy kis szeretetvendégségre, hogy ha egyszer jó volt együtt a munka, jó legyen utána az öröm is afelett. Mi volt a tanulsága a délelőttnek? Talán éppen az, hogy együtt többre megyünk, sőt sokkal előbbre, hisz akkor, ha ott van a szándék és az együttes erő, a lelkesedés, s nem számít a különbség, csak hogy együtt mit tehetünk egymásért a Krisztusban, akkor valóban eljöhet az, amiről csak úgy szólunk, hogy Kánaán, hogy igazzá válhasson az Ige: „…hogy ne legyen meghasonlás a testben, hanem a tagok egymásért kölcsönösen szorgoskodjanak.” (1Kor 12,25)

Molnár-Kovács Edit lelkipásztor

Hangács