A házassági eskünk a Szentháromság Isten szentséges megidézésével fogadja a holtig kitartó hűséget. Vitatják is sokan, hogy egyáltalán szabad-e ilyen esküt tenni. Hitem szerint igen. No de még egyszer is? Miközben még él mindkét előzőleg esküt tevő fél?

Még teológus koromban, de később is mélyen sérelmeztem az ökumenikus kapcsolatokban, hogy a római egyház nem ismeri el érvényesnek a vegyes vallású párok református szertartás szerinti házasság kötését. Felvetettem ezt a kérdést egy plébános ismerősömnek. Ő azt válaszolta, hogy hiszen mi sem vesszük azt komolyan, amikor akár többször egymás után is megesketünk elvált embereket. Míg egyfelől nem értek egyet a római egyház e téren is tanúsított embertelen álláspontjával a vétlenül elhagyott elváltak esetében is, másfelől valóban égető liturgikai és természetesen mélyen hitelvi kérdés is az, hogy lehet-e olyan esküszöveget, mint a mienk egy válás után még egyszer elmondani és elmondatni. Mivel akkoriban éppen folyamatban volt a kissé elvetélt liturgiai reformunk, felvetettem ezt a kérdést a gyakorlati teológia neves professzorának: nem kellene irányú törvényalkotás 2000. évi rendelkezéseiről. Ha ezt megteszi, nyilván nem ír le ilyen kérdést: „Elöljáróim, mikor születik a lelkészek válásával kapcsolatban végrehajtásra kötelezett állásfoglalás, törvény?" Másfelől tisztában lehet bizonyos szükséghelyzetekkel, hiszen nem kell messzire mennie ahhoz, hogy az általam is szeretett és tisztelt közvetlen környezetében ne találjon olyan valakit, aki személyesen működött közre fontos egyházi megbízatásban levő személy harmadik házasságkötésének megáldásában. Nyilván ő tudja, hogy miért volt erre szükség.

A törvény ismeretének hiányát joggal rója fel Csomós József püspök úr „A megszólítottság okán" című válaszában. Ezzel kapcsolatban azonban tisztelettel szeretném felhívni püspök úr figyelmét arra, hogy bár bevezetőben kijelenti, hogy kerülni kíván minden személyeskedést, és én ezt a szándékot nem is vonom kétségbe, cikkében mégis olyan kifejezések is vannak, amelyek a megbántottságból eredő nem kis indulatokat sejttetnek.

Victor János „álságos háttér" kifejezésének méltó párja a „valótlan állítás". /Lehetett ez „téves állítás" is? Nem?/

Valamint ez a mondat: „Azt már minősíteni se tudom, ha valaki úgy akarja félrevezetni a nyilvánosságot, hogy nem vesz tudomást általa is ismert tényekről." Kérem püspök urat, hogy gondolja meg, hogy ha ezt egy azonos pozícióban levő vitapartner írja le, akkor ez csupán a vita élességét tükrözi, ha azonban ezt a püspök írja le, annak más lesz az akusztikája.

Szeretném ezzel kapcsolatban felidézni egy emlékemet. Valamikor a hetvenes évek legvégén történt, hogy egy mátraházi lelkésztovábbképző tanfolyamon az egyik előadó igen színvonalas előadást tartott, amelyben azonban nem használta fel az előzetesen kiadott úgynevezett segítő anyagot. Az akkor éppen frissen beiktatott új püspök, akitől sokan bizonyos enyhülést vártunk, meglehetősen indulatosan bírálta meg az előadót. Vettem a bátorságot, hogy négyszemközt megmondjam neki, hogy bírálatának mikéntje befagyaszthatja a remélt szabadabb véleménynyilvánítást Nem tévedtem. Ehhez az egyházkormányzóhoz a későbbiekben se fűzött pozitívnak mondható viszony. Csomós József püspök úrral azt hiszem egészen más a helyzet. Úgy érzem, hogy éppen a kölcsönös megbecsülés jogosít fel arra, hogy nyilvános megnyilatkozásáról nyilvánosan mondjam el gondolatomat. Így kérem, hogy fontolja meg, hogy püspökként milyen akusztikája lehet kimondott vagy leírt kifejezéseinek.

Az viszont változatlanul nem világos számomra sem, hogy miként volt lehetséges az, hogy a 2000-es törvényalkotás hátterén 2002-ben úgy lehetett két fontos esperesi tisztséget is betölteni, hogy a válás és újraházasodás kérdésében elmaradt a vétséget vagy vétlenséget vizsgáló eljárás. Ez nem lett volna a törvény visszamenőleges alkalmazása, hiszen a vezető tisztségre való megválasztás már a törvényalkotás utáni új helyzetet jelentett. Bizonyára jó lett volna, ha a vezető tisztségre jelöltek maguk kérik „átvilágításukat". Vagy netán ez meg is történt, csak én nem tudok róla? Ennek elmaradása, - s itt megint helye van az aggodalomnak - valóban előidézi azt a különös helyzetet, hogy egy újabb válási esetben annak az egyházkormányzónak kell hivatalból kezdeményeznie a bírósági vizsgálatot, akinek saját esete nincs hasonlóan átvizsgálva.

Végül szerény magánvéleményemet szeretném elmondani. Személyében senkit sem akarok megbántani, de úgy gondolom, hogy a fenti módon nem tisztázott magánéleti háttérrel jobb lenne távol maradni olyan tisztségek betöltésétől, amelyek mintegy reprezentálják az egyházat, és amelyek mind a belülvalók, mind a kívülállók előtt fokozottan igénylik a jó „bizonyságot". Az egyház kormányzására való rátermettséget lehet a tisztségben levők hasznos tanácsadóiként is gyümölcsöztetni.

Török István, Sárospatak

lelkipásztor, vallástanár