Pedig ma, ha végigmennék az utcán egy nagyvárosban - vagy talán nem is kell olyan nagynak lennie -, az emberek 75%-a azt sem tudná, hogy ünnepeljük a kultúránkat. Nem ismerik a magyar tudósokat, felfedezőket, feltalálókat? Írókat, költőket, festőket, építészeket, népművészeket, zeneszerzőket és hangszervirtuózokat, sportolókat? Nem, sajnos nagyon sokan tényleg nem ismerik hazánk nagyjait.
Mert az még csak szánalmas, hogy a szomszédos országokban is az az általános kép, hogy kolbászt gyártunk, gulyást főzünk, földművelő parasztok vagy hortobágyi csikósok vagyunk, és olcsón lehet nálunk nyaralni. Egy kicsit nyugatabbra pedig azt is nehezen hiszik el rólunk, hogy ismerjük az angol WC-t. Miért?
Az ottani kultúrával is az történik, mint a miénkkel: sorvad. De az ottaniak büszkék a nemzeti örökségükre, múltjukra, kultúrájukra, mert beléjük nevelik. Mi pedig szégyelljük a magyarságunkat, a magyar nyelvünket vagy magyar nevet adni a gyerekünknek? Szomorú, hogy nagyon kevesen vagyunk már a fiatalok között, akik olvassuk a magyar írók műveit - vagy egyáltalán olvasunk -, akik nem a gyrost tartjuk nemzeti ételünknek, és még most is szívesebben megnézzük a magyar népmeséket a Való világ kiszavazó show-ja helyett.
Szeretnék elnézést kérni mindenkitől azért, mert szükségesebbnek tartottam, hogy ma reggel rávilágítsak erre a tényre, amely nem dicsőséges, és amelyre nem vagyunk büszkék. De úgy érzem, hogy ez most a legfontosabb, amit elmondhattam, mert bízom benne, hogy Magyarországnak ebben az északi csücskében, ebben az iskolában nem kell részleteznem, hogy mit is jelent a magyar kultúra, mert én itt ezt tanultam. Azt is tudom, hogy ezzel a kétségbeejtő állapottal is tisztában vagytok. De ha ez világos, akkor az is, hogy rajtunk állhat vagy bukhat, hogy mi lesz a jövőnk.
Szeressétek és ápoljátok a magyar kultúrát, mert ez a miénk.
Csank Virág 11. E
(Elhangzott a gimnázium január 21-i megemlékezésén.)