A Pro Christ egy nemzetközi evangélizációs program, amit 2-3 évente rendeznek meg. Az idén a müncheni Olimpiai Csarnok volt a központi helyszín, ahonnan a korszerű műholdas technika segítségével Európa 16 országába, közel 1000 helyszínre jutott el a közvetítés. Célja, hogy változatos programokkal: zenével, színházzal, pantomimmal, interjúkkal, különböző hagyományos zenei műfajokkal, valamint gospel és dicsőítő énekekkel, és megragadó istentisztelettel hirdesse Isten szeretetét, ébressze és mélyítse a Krisztusban való személyes hitet.

Magyarországon elsősorban református, evangélikus és baptista gyülekezetek vettek részt a Pro Christ evangélizációban, de voltak római és görög katolikus egyházközségek és szabadegyházi közösségek is. Az 53 magyarországi helyszín közül az egyik a mi kis gyülekezetünk: Szin volt.

Az evangélizáció két főszava: a kétség és ámulat volt. Valóban sok kétség és kérdés előzte meg az evangélizációs estéket: Érdekelni fogja-e az embereket? Jönnek-e más településekről is? Működni fog-e a műholdvevő készülék, és a kivetítés sikerül-e? A szervezés során számtalanszor felmerült a kérdés, közvetlen segítőtársaim is többször fejezték ki aggodalmukat, hogy megéri-e, van-e értelme ennyi pénzt rááldozni? Biztató választ nem tudtam adni, csak azt feleltem, hogy a mi dolgunk a „vetés", a lehetőség megteremtése, de a „növekedést" Isten adja. Már az első este zsúfolásig megtelt a gyülekezeti terem. Volt, aki azt mondta, ha a „többi este már csak félig lesz tele, akkor is megérte". Volt, aki az utolsó estén vallotta be, nem hitt benne, nem tudta elképzelni, hogy ilyen sok embert vonz a Pro Christ evangélizáció. Isten azonban hatalmas, és megszégyenített minket kicsinyhitűségünk miatt. Az evangélizáció nyolc estéjén összesen 1090-en vettünk rész, az érdeklődők létszáma 109 és 176 fő között változott. A bennünk lévő kétségeket valóban az ámulat váltotta fel, és újra megtapasztaltuk, hogy „A hit pedig a remélt dolgokban való bizalom, és a nem látható dolgok létéről való meggyőződés. Ennek a hitnek az alapján nyertek Istentől jó tanúbizonyságot a régiek."(Zsid 11,1-2.) Ennek a hitnek az alapján tapasztaltuk meg Isten vezetését és Szentlelkének áldott munkáját.

A Pro Christ műholdon keresztül sugárzott evangélizáció vonzerejéről talán beszédes annak a testvérünknek a története, akit egy pénteki napon operáltak, szombaton engedték haza, és vasárnap este már itt volt közöttünk. Egy másik gyülekezeti tagunk láztól szenvedve sem maradt otthon, mert nem szeretett volna egyetlen estét sem elmulasztani.

Az evangélizáció mind a nyolc estéjén zsúfolásig megtelt a gyülekezeti terem, gyerekekkel, ifjakkal és idősekkel. Szögligetről és Perkupáról minden este bérelt busz hozta a református, római katolikus és más keresztyén felekezethez tartozókat. De jöttek Bódvaszilasról, Hídvégardóból, Szuhogyról, Szinpetriből és más környező településekről egyaránt. Olyan jó volt megtapasztalni, hogy lehet valóság és nemcsak egy óhaj, amit Wass Albert „A bujdosó imája" című versében kér.

„Uram, ki fönt az égben

Lakozol fényességben,

Gyújtsd föl szent tüzedet

Az emberek szívében.

És legyen egy akol.

És egy legyen a pásztor."

Az evangélizáció estéin nem esett szó arról, ki melyik gyülekezet tagja. Nem beszéltünk arról, hogy mi választ el minket, mi a különbség közöttünk. De megéltük, hogy egy a Pásztor, egy Istent imádunk, aki szeretetének tüzét gyújtotta fel szívünkben. Átéltük az Ige szavát: „Nincs különbség zsidó és görög között, mert mindenkinek ugyanaz az Ura, és ő bőkezű mindenkihez, aki segítségül hívja". (Róma 10,12.)

A gyermekeknek lehetőségük volt arra, hogy a Szinbe meghívott vendégek előadásai és műsorai után a parókia egyik szobájában oldottabb légkörben nézzék a Münchenből sugárzott evangélizációt. Egyik hittanos gyermekünk, Toboz Tamara ezt írta a gyülekezeti újságba: „Még el sem kezdődött a Pro Christ, de mi gyerekek már nagyon vártuk, hogy milyen lesz. Amikor megkezdődött a vetítés, volt egy bejátszás arról, hogy gyerekek mentek és kérdeztek meg felnőtteket: Ki volt Jézus? Csodálkoztunk, hogy sok ember nem tudta rá a választ, és ráadásul még butaságokat is mondtak. Sok szép éneket hallottunk. Nagyon szerettünk énekelni, és a zenés műsorokat is jó volt hallgatni. ... Kár, hogy ilyen hamar befejeződött és csak három év múlva lesz újra." Az evangélizációs alkalmak hosszúsága ellenére (fél 6-tól 8-ig, fél 9-ig) a gyermekek estéről-estére nagy örömmel és érdeklődéssel jöttek. Létszámuk 21 és 43 között változott, s amint a beszámolóból látszik az evangélizáció megragadta a gyermekek figyelmét is.

Münchenből a közvetítés minden nap 1810-kor kezdődött a prochristdal éneklésével. A müncheni kórussal mi is együtt énekelhettünk, mert az ének magyar nyelvű szövege is (más európai nyelvekkel együtt) olvasható volt a kivetítőn keresztül.

Európa szerte 16 különböző nyelven énekeltünk tőlünk fizikailag távol lévő testvérinkkel úgy, ahogy a 398. dicséretünk tanítja: „Országok, népek és nyelvek, Ő dicsőségét zengjétek, gyermekek hangja hirdesse: Áldott a Jézus szent neve!"

A közös éneklést követően hallhattunk interjúkat gyógyíthatatlan, vagy nagyobb tragédiákat átélt emberekkel, és erőt meríthettünk a szenvedésekben megerősödött bizonyságtevő hitükből. A különböző zenei és színházi előadások után Ulrich Parzany, nyugdíjas evangélikus lelkész, a Német Keresztyén Ifjúsági Egyesület (CVJM - magyarul KIE) volt főtitkára hirdette az igét minden este.

Igehirdetéseiben emberi életünk leggyakrabban feltett kérdéseire és mindig aktuális problémákra kereste a választ. Szó volt az egészségről és betegségről; a terrorról, természeti katasztrófákról; szólt a „Menny vagy pokol, újjászületés vagy megsemmisülés" kérdéséről; „Ha van valamid, akkor vagy csak valaki!" témájáról; az emberi élet minden napját átszövő félelemérzésről; és utolsó este arról, hogy „Szeretett, megajándékozott és fontos vagy!".

A müncheni közvetítések előtt gyülekezetünkben olyan meghívott vendégek szolgáltak, aki Istentől kapott talentumaikat, adottságaikat mások épülésére, és gazdagodására használják: református, római és görög katolikus lelkészek, keresztyén testvérgyülekezeti vezető, református és katolikus hittanos gyermekek, egy vegyes házasságban élő család, egy lelkészi pályára készült, de jelenleg operaénekesnek tanuló ifjú, egy tárogatózó nyugdíjas újságíró, és a Hagyományőrző Pávakör.

Az evangélizációt minden este énekléssel és közös imádsággal fejeztük be, hálát adva Istennek azért a csodáért, hogy szeretetben összeforrva tudtunk egy közös test tagjai lenni, hogy hittel tudtuk vallani: „Ő fejünk, mi néki tagja, Ő a fény, mi színei; mi cselédek, Ő a gazda, Ő miénk, övéi mi". Istené legyen érte a dicsőség!

Kölönte Sándorné

lelkipásztor, Szin