Természetesen igyekszünk egy stabil napirendet tartani, ami meghatározó, de mégis sok minden alakítja. Befolyásolja például az időjárás - kinek milyen kedve lesz tőle, vagy ki lehet-e menni a szabadba. Most már jó idő van, ez szabadságot jelent. Birtokba vehetjük az udvart - amit az Avasi Missziói Gyülekezet lelkipásztora segített rendbe tenni. Velük egyébként egyre aktívabb kapcsolatunk van, mi is voltunk már náluk, és tervezzük, hogy ők miben segíthetnek. Visszatérve a kérdéshez, az is meghatározó, hogy mi történik velünk, milyen élmények érnek. Amikor ide kerültem, 2003-ban, már jártak a fiataljaink egy alapítvány bábelőadásaira. Ez rendkívül sikeres volt. A munkatársakban is felismertem egyfajta játékosságot, így minden adott volt. Választottam egy történetet, legelőször a magvető példázatát, és megkértem a munkatársakat, hogy próbáljuk meg feldolgozni, előadhatóvá tenni. Nekem volt egy konkrét elképzelésem, mert az előző munkahelyemen már feldolgoztuk ezt a történetet több-kevesebb sikerrel (ott nem volt igazi támogatás mögöttem). Jelenlegi munkatársaim azonban valami egészen mást hoztak ki belőle - valami jobbat.  Ebből lett a „Magvető".

A „Magvető" mint dráma, jelenet, pantomim, bábelőadás?

Nem tudom mi ez. Úgy nézett ki a gyakorlatban, hogy az egyik munkatárs narrátorként adta elő a történetet, amit zenei részletek szakítottak meg. A szereplők a szöveg alatt mozdulatlanok voltak, a zenére megelevenedtek, játszani kezdtek. Ez többnyire pontosan betanult mozdulatsorokat jelent, de gyakran improvizálnak is. Természetesen a munkatársak segítségével zajlik az előadás. Ez tehát a „Magvető". Hasonló a „József és testvérei", és a „Homokra vagy sziklára épített ház". Ezekben a szereplőknek nincs szövegük, mozdulatokkal fejezik ki a történéseket.  Az Amália Árnyszínház ezektől eltérően valami egészen kevert műfaj. Azért sajátos, mert abban beszélnek is a fiatalok. Ez nagyon szerencsésen eltalált darab lett, azóta nehéz ilyen jót találni, mert bár nem tükörként mutatja be a mi életünket, de nagyon rólunk szól. Nagyon sokat játszottuk, így volt idő arra, hogy a fiatalokban belül is megszülessen, kialakuljon. Nagyon a mienk. Azért is szeretjük, mert amíg tanultuk, próbáltuk, sok szép személyes élményünk volt. Az eseményekre ugyanis volt, aki nagyon ráismert, és ez segített neki, hogy feldolgozza édesanyja halálát. Ennek kapcsán tud róla beszélni.
Azért fontos ez, mert többen vannak, akik úgy kerültek hozzánk, hogy meghalt az őróla gondoskodó szülő, és itt kell egy új életet megteremteniük maguknak. A sérülések, sebek begyógyításában segít nagyon sokat a dráma.

Technikailag hogyan képzeljük el a tanulás folyamatát? Miben tanultok másként, mint egy másik, például iskolás csoport?

Többet kell készülünk. Először csak beszélgetünk róla, majd elmeséljük a mesét, a történetet. Többször is elolvassuk, így megismerik kívülről-belülről. Ekkor van lehetőség arra, hogy megbeszéljük, ki mi szeretne lenni. Vannak olyan szerepek, amiket szinte rászabtak valamelyikünkre, vannak, amiket ki kell próbálnunk. Olykor nem is sikerül elsőre, de a csoport közösen dolgozik. A szereplők és szerepek között tehát volt egy kis mozgás. Volt, aki felismerte: én nem tudom azt úgy mondani, ahogy kell, a másiknak megtetszik a szerep, és cserélnek. Ezek nem feszültséggel zajlanak, nem nekünk kell kívülről erőltetnünk, a fiatalok maguk találják meg a szerepeiket, egymás segítségével.

Mennyi ideig készültök egy előadásra?

Ez darabonként eltérő. Ha szöveges, akkor kicsit tovább tart, bár ez attól függ, hogy ki tanul és milyen szöveget. A mozgások hamarabb rögzülnek. Az Amáliát hat hétig tanultuk az első előadásig, majd folyamatosan a sok-sok előadás során. Miskolcon többször is előadtuk, már ismernek bennünket, és hívnak különféle, fogyatékkal élők számára rendezett alkalmakra. Gyülekezetekben is megjelenünk olykor, bár őszintén szólva úgy érzem, hogy nehezen nyitnak, mert nem tudnak mit kezdeni magával a fogyatékossággal. Gyakran a lelkipásztorok sem tudják elképzelni, hogy milyen előadásokat tudunk tartani. Ezért történt például, hogy tavaly a Csillagpont után sokan ránk csodálkoztak, mert el sem tudták képzelni, hogy erre is képesek vagyunk. De a „József és testvérei"-vel például tavaly nyáron eljutottunk Hejcére az angol táborba, ahol nagy sikerünk volt. Ugyanilyen jól éreztük magunkat Sárospatakon a gimnazisták között, ahol nem akartak leengedni bennünket a színpadról, vagy a „Lévayban", ahol a „Magvetőt" adtuk elő. Voltunk Nemesbikken az idősek között, ami a fiataloknak nagyon nagy élmény volt. Mindez önbizalom-formáló erő, ami nagyon fontos a fogyatékkal élőknek, akik naponként azzal szembesülnek, hogy „nem tudom", „nem értem", „nem jó helyen vagy".

Mi a legújabb darabotok?

A „Cirkusz". Több éve terveztük, de időpontot nehezen találtunk, hiszen ez nem lehet karácsonyi darab, vagy húsvéti, de valamihez kötni kellene. Így lett farsangi előadás, mert farsangkor is feltétlenül olyasmit kell előadnunk, ami rólunk szól. Tavaly például egy esküvőt játszottunk, mert volt egy „párunk", akik erről álmodtak. Nem akartak ők igaziból összeházasodni, de foglalkoztak ezzel a témával. Eljátszottunk tehát egy esküvőt. Idén azért cirkuszt adunk elő, mert látták a tévében, sőt, jártunk is cirkuszban, látták a késdobálót, a kötéltáncost, az idomárt, a bohócot. A beszélgetéseinkből az derült ki, hogy mindezeket nagyon szeretnék kipróbálni. Hogyan lehet ezt kivitelezni a mi körülményeink között, hogy például egy kerekes székben ülő lehessen kaszkadőr? Olyan jelmezeket készítettek, amelyek sok mindent jeleztek. A kaszkadőr-kerekesszékre például szalagokat kötöttek, amik lebegve jelzik, hogy milyen gyorsan is haladnak. Ezt a darabot már be is mutattuk - a közönség hol sírt, hol nevetett. Most is elő fogjuk adni egy városi rendezvényen, ahová egy vidám előadást várnak.

A jelmezeket, díszleteket magatok készítitek?

Igen. Többnyire olyan adomány ruhákat alakítunk át, amiket a hétköznapokon nem tudnánk használni. Amikor válogatjuk a ruhákat, a munkatársak már figyelik, hogy mit mire lehet használni, és félreteszik. Szinte látják az egyes darabokban, hogy mit lehet kihozni belőlük. Mégis azt mondhatom, hogy általában kevés jelmezzel és kevés díszlettel dolgozunk. Éppen csak érzékeltetjük a legszükségesebbeket. Például az Amáliában a mennyország kapuját vagy a színpadot, de mást nem. Azt szeretnénk ugyanis, hogy a mozgás és a mondanivaló legyen a középpontban.

Barnóczki Anita