2004 őszén keresett meg bennünket a budapesti Palánta Gyermekmisszió - akik felekezeti hovatartozást nem nézve hirdetik már több éve az evangéliumot a gyermekeknek és ifjaknak -, hogy lenne-e kedvünk egy bábcsoportot alakítani, mivel ők már „nem bírják" erővel és idővel egy-egy ünnep előtt a sok előadást, és Budapestről utazni nem is olyan egyszerű. Mivel már több alkalommal is voltak nálunk bábozni a Palántások, ezért már tudtuk, hogy hogyan is néz ki egy bábdarab, körülbelül mit is kell csinálni, így nem ismeretlenbe vágtunk bele. Az elhatározás mellett azonban munkatársakat kellett keresni, akik idejüket nem sajnálva eljönnek minden ünnep előtt, és báboznak, énekelnek, bizonyságot tesznek. S mivel az Úr áldása volt e munkán, nem volt nehéz feladatom: az ifjúsági csoportból ketten, és egy akkor munkanélkülivé lett anyuka szívesen vállalta ezt a feladatot. (Igaz, akkor még nem tudtuk, hogy mi is vár ránk!) Elmentünk Budapestre betanulni az első bábdarabot, és megvásárolni a bábfelszerelést, ami mögé már csak oda kellett állnunk, pontosabban térdepelnünk. És itt jöttek az igazi embert próbáló gondok: a bábelőadás ideje alatt kb. 15-20 percig (bábdarabtól függően) kell térdepelni, és kezünket a magasba nyújtva „tátogni" a bábokkal úgy, hogy nem látszunk ki a bábparaván mögül, figyelnünk minden mondatra, mikor jön az én bábom, cserélni a bábszereplőket, cserélni a hátteret, árnybábokkal játszani - nem voltak könnyűek az első próbák. De aztán lassan belejöttünk, és amikor először bemutattuk a gyerekeknek, és nagyon tetszett nekik, és még a visszakérdezésnél is tudtak válaszolni minden kérésre, hogy mi miért történt úgy a bábdarabban, akkor azt mondtuk: megérte.
És megéri azóta is, most már a negyedik bábdarabunkat betanulni, és menni iskolából óvodába, művelődési házakba, ahol csendben nézi sokszor több száz gyerek és felnőtt az előadást, velünk éneklik a húsvéti vagy karácsonyi énekeket. Az igazat megvallva amellett, hogy nagyon nagy öröm az Ige ilyen formában való hirdetése számunkra, nagyon fárasztó is. Két egyetemistánk a vizsgaidőszakát úgy osztja be, hogy tudjon jönni, és ha mégsem tudnak jönni, akkor mást kell megkérni, betanítani. Hála Istennek, most már velem együtt heten vagyunk, akik okosan megszervezve és beosztva tudunk így szolgálni, mert az „aratni való sok, de a munkás kevés" /Máté 9,37 b/. Amikor pedig véget ér a bábozás, akkor jönnek a gyülekezeti alkalmak, mert hát a bábozás miatt nem maradhat el az istentisztelet. Jön a legátus, karácsonykor a gyerekek szerepelnek stb. De minden lehetséges annak, aki hisz! És mi hisszük, hogy munkánknak meglesz a gyümölcse, hiszen a Tanulj meg adni című húsvéti bábdarabot ezen a húsvéton is 1200 gyerek látta, 12 faluban.
Ezzel a kis beszámolóval is szeretném biztatni az ifjúsági csoportokat, lelkészkollégákat, hogy kezdjenek bele egy ilyenfajta missziói munkába, mert megéri, érdemes! Egyre több iskola, óvoda jelzi, hogy szívesen megnéznék a bábdarabot, és nem csak egyszer, hanem ünnepről ünnepre. De szívesen látnának bennünket gyereknapon is. Ezért állunk most neki egy újabb bábdarab betanulásának, amit bármikor előadhatunk, nem kell megvárni a húsvétot vagy a karácsonyt.
Mert „szomjas" a világ, az emberek lelke, csak még sokan nem tudják, hogy honnan várhatják lelkük felüdülését. Tegyünk eleget Isten parancsának, és ne csak a szószékről hangozzék az Ige, mivel oda nem jönnek el olyan sokan, mint amennyi emberhez mi el tudunk menni („elmenvén azért"), ha teljesítjük Jézus Krisztus parancsát.
A négy bábelőadás kapcsán átélt csodálatos eseményekért, a sok mennyei segítségért Istené legyen a dicsőség és a hála. Itt szeretném megköszönni az önkéntes segítőimnek (Jobbágy Évának, Jobbágy Csabának, Menyhért Józsefné Krisztának, Espánné Bene Ágnesnek, Sivákné Tóth Edinának, és férjemnek, Tóth Istvánnak), hogy támogattak egy újabb missziós terv megvalósításában. Isten adjon nekünk még sok erőt, hogy minél több gyerekhez el tudjunk menni, és a bábelőadásokon keresztül is bizonyságot tudjunk tenni Isten megváltó szeretetéről!
Tóth Viktória
lelkipásztor, Abaújvár