„Megalázta magát … és nem érte őket többé az Úr haragja.” (2Krón 32, 26)

„Abban az időben Ezékiás halálosan megbetegedett. De imádkozott az Úrhoz, aki szólt hozzá, sőt csodát tett vele, Ezékiás azonban nem volt hálás az iránta tanúsított jótéteményért, mert felfuvalkodott, ezért az Úr haragja sújtotta őt meg Júdát és Jeruzsálemet. Ekkor azután megalázta magát a felfuvalkodott Ezékiás Jeruzsálem lakóival együtt, és nem érte őket többé az Úr haragja Ezékiás idejében.” 2Krón 32, 24-26.

Ezékiás király életének utolsó szakaszát és uralkodásának összefoglalását találjuk a mai igében. Júda királya volt Kr. e. 716 és Kr. e. 687 között. Apja, Áház után vette át az uralkodást és apjához hasonlóan eleget tett vazallusi kötelezettségeinek. Adót fizetett Asszíriának, akinek abban az időben Szanhérib volt a királya. Ezzel a meghódolással sikerült megmentenie Jeruzsálemet. Első dolga volt, hogy az istentiszteletet megtisztítsa a bálványoktól. Kinyittatta az Úr házának ajtajait, renováltatta a templomot, összeszedte a papokat és lévitákat, meghirdette a páska ünnepet és összetörte a bálványképeket.

Életének legszebb idejében negyvenéves korában halálos betegség érte. Most a betegségben kellett megmutassa, hogy mennyire ragaszkodik az Úrhoz. Próbatételek a mi életünkben is vannak. Akkor derül ki igazán, hogy milyen kapcsolatban vagyunk Istennel.

Addig könnyebb volt a helyzete, amíg népe sorsáról kellett töprengjen, de most róla van szó és így kell megmutassa, hogy mennyire az Isten gyermeke. Könnyebben beszélünk mi is a türelemről, a megpróbáltatások elfogadásáról, amíg mások vannak ebben a helyzetben. De, amikor bennünket ér valami tehertétel milyen hamar összeroskadunk.

A király ebben a helyzetében imádkozott az Úrhoz, aki szólt hozzá, sőt csodát tett vele. Az asszíroktól való csodás szabadulás mellett, az Úr csodás gyógyulást is adott.

Most következne a hála! De valami mást találunk a történetben. Nem volt hálás Istennek az iránta tanúsított jótéteményéért, hanem felfuvalkodott.

Mi tudunk e hálásak lenni Isten szabadításáért? Olyan sokszor történik meg velünk, hogy amikor megtapasztaljuk Isten gyógyítását, megmentő hatalmát egy-egy nehéz helyzetben, elfelejtjük megköszönni azt kegyelmes Istenünknek. Azonnal azt gondoljuk, hogy az természetes dolog, hogy rendben vagyunk, mint ahogy természetes a napfelkelte vagy éppen a napnyugta.

Ezékiás hiú dicsekedéssel mutogatta meg a babiloni küldötteknek kincsestárát, gazdagságát a hála helyett, és a felfuvalkodottság bűnébe esett. Ilyen könnyen le lehet tévedni az Istentől vezetett útról. Egy kis dicsekvés, magamutogatás, önteltség, pompa. Milyen jó, hogy Ezékiás végül is jól döntött azzal, hogy megalázkodott és visszatért az Úrhoz, mert az Úr megáldotta. Ezékiás példája megmutatja számunkra, hogy a felfuvalkodottság megaláztatást hoz, a megalázkodás pedig felemelést.

Imádság

Szólsz hozzám, Istenem, s én választ adni készen már-már megindulok, hogy rád bízzam magam, de látod, köt s lehúz még régi csüggedésem, áldd meg ma lelkemet több hittel, ó, Uram. Ámen. 720, 1. ének