„…és Tamás is velük.” (26)

Tamás az evangéliumokban könnyen megjegyezhető szereplő, a hittanórán is könnyen azonosítják a gyermekek azzal, amivel mi is szoktuk: a kételkedéssel, hitetlenséggel. Sokan idézni is tudják többé-kevésbé pontosan a többi tanítványnak szegezett és hétköznapivá alakított mondatát: ha nem látom, nem hiszem. Vagy hiszem, ha látom.

Tamást könnyű megítélni ezért. Az ítéletalkotással azonban elveszítjük saját szembesülésünk és növekedésünk lehetőségét. Idézzük fel, amit néhány verssel korábban olvashatunk. A tanítványoknak megjelent Jézus, megmutatta nekik a kezét és az oldalát, és ekkor győződtek meg arról, hogy valóban a feltámadott Jézus van közöttük. Megmutatta nekik és ez adott bizonyosságot. Szükségük volt rá. Nem véletlenül jegyezte ezt fel számunkra János evangéliuma.

Tamás azonban ekkor nem volt jelen. Nem győződhetett meg személyesen a feltámadás valóságáról. A többiektől hallott a csodáról. Amit maga meggyőződéssel tudhatott, az Jézus halála. Amit még tudhatott, hogy Jézus teste eltűnt. Amit tudhatott, hogy a többiek mind állítják: látták az Urat. Ez így őszinte és becsületes. Innen kell eljutnia a személyes megtapasztalásig, amit Jézus nem utasít el, mint ahogy mi félreértjük és elutasítjuk Tamás viselkedését.

Egy teljes hét telt el a két esemény között. Tamás egy teljes héten át volt „összezárva” azzal, hogy a többiek látták az Urat, ő azonban nem. Nem látta. Már az első napon kimondta: nem is csak látni akarom, hanem érinteni. Tapintani. Egészen közelről megtapasztalni. Egy teljes hét után megismétlődik a korábbi istentiszteleti jelenet. Jézus a zárt ajtók ellenére megjelenik a tanítványok között, megáll középen, ugyanúgy köszönti őket, mint korábban: „Békesség nektek!” Tamásnak tehát nem csak a megérintés lehetősége adatik, hanem Jézus bevonja abba, ami a lényeg volt korábban is. A közösségbe. Innentől nyer új értelmet a 26. vers rövid megjegyzése: „Tamás is velük.” Nem csak fizikailag volt jelen. Velük volt. Jézus beemeli őt az istentiszteleti közösségbe.

Ezen felül Jézus kész megtenni, amit Tamás akar. Látja őt, érti őt, ismeri őt, és kész megadni neki a lehetőséget: érints meg, ha ez kell ahhoz, hogy higgy. Tamás pedig a valósággal való szembesülésében kimondja az evangélium legmegrendítőbb, és egyszerűségében is legösszetettebb hitvallását: „Én Uram és én Istenem.” Az általunk egyszerűen hitetlennek nevezett Tamás hoz a közösségbe egy felmérhetetlen jelentőségű gazdagságot. Meghaladja azt a kijelentést, hogy láttuk Jézust, láttuk az Urat. „Én Uram és én Istenem.”

Imádság

Köszönöm, Uram Jézus, hogy rólam sem mondasz le. Megadod, ami a hitemhez szükséges. Köszönöm, hogy én is vallhatom Tamással: Én Uram és én Istenem! Ámen.