„Ő pedig maga vitte a keresztet, és kiért az úgynevezett Koponya-helyhez, amelyet héberül Golgotának neveznek.” (16b-17)

„És kiért…”, nem véletlenül találkozunk újra a „ki” igekötős formával az igében. A kiszolgáltatás után Jézus egyértelműen visszatér a fókuszba, kiér a Golgotához a maga keresztjével. A mai igeszakaszban minden benne van ebben a szóban: „kiért”. Ami nem odavaló, azt általában kiviszi az ember. Ma is gyakoroljuk, hogy amire kevésbé van szükségünk, egyszerűen kikerül a hétköznapi gyakorlatunkból, hogy helyet készítsünk másnak. De így van ez másban és máshol is, ami, vagy aki nem fér meg egy bizonyos kereteken belül, azt a rendszer előbb vagy utóbb szinte elkerülhetetlenül kidobja magából.

Kitaszítottság. Az idegen. Ezeket a szavakat olvasva pedig még inkább személyesebbé válik a történet. Hiszen, ha mi magunk még nem is voltak kitaszítottak, bizonyára ismerünk ilyen embereket a szűk, vagy távolibb ismeretségi körünkből. A hibásnak általában a kitaszítottat látjuk, majd nyugtatva a lelkiismeretünket ezt mondjuk: „egy igazodjon a többséghez, ne pedig fordítva!”. De vajon tényleg tisztán látunk? Vajon tudjuk-e, hogy a kitaszított miért vette magára a kitaszítottság nyomasztó súlyát? Átérezzük-e, hogy mindeközben milyen fájdalmakban van emiatt része?

Jézust Jeruzsálembe való vonulása után kivezetik a városból és készülnek keresztre feszíteni. Tudjuk, hogy az ószövetségi törvények szerint azoknak, akiknek a közelsége veszélyes volt a közösség kultikus életére, azoknak általában kívül kellett maradniuk a nép táborán (3Móz 16,27). Volt ebben valami áldozatkészség is a törvénynek való elégtétel mellett. Miközben az ember szenvedett valamiben, nem várta, hogy mások vigasztalására és sebei „nyalogatására” jöjjenek, hanem ő maga vállalta a kitaszítottság és kiszolgáltatottság szégyenét a többiek testi-lelki épsége érdekében. Azonban sokszor nem a fizikai fájdalom a legnehezebb, hanem az elszakítottság, amikor az ember egyedül marad a terhével.

A felolvasott szakasz alapján úgy tűnik, hogy Jézus nem csak a levegőbe beszélt, amikor azt mondta, hogy „Íme, eljön az óra, sőt már el is jött, amikor elszéledtek, mindenki a maga otthonába, és engem egyedül hagytok…” (Jn 16,32). Amikor ez a kijelentés elhangzik, bizonyára látta előre, hogy keresztjét egyedül cipelve megy ki a városból. A kereszthordozás nemcsak teher, hanem kitaszítottság is – és a kitaszítottság sokszor maga a kereszt. Jézus Urunk a valaha volt legnagyobb méretű kitaszítottságot vette magára, mert miután rá zúdult a népe haragja, tanítványai magára hagyva egyedül haladt a Golgotához. Csupán csak az Atya akaratában és megbocsátásában bízva ment végig ezen a keserves úton.

Ma, nagycsütörtökön nézzünk szét magunk körül és magunkban, hogy mi hány féle lelki vagy éppen fizikai kitaszítottságban élünk, vegyük számba azokat, de itt meg ne álljunk! Kérjük a megbocsátás Istenét, hogy segítsen hordozni ezeket Jézusért. S ha igen bátrak vagyunk, még azt is kérhetjük, hogy szegődjön mellénk ezen az úton. Így könnyebb, így jó.

Imádság

„Megbocsátás Istene! Nehéz útra léptünk akkor, amikor igent mondtunk a te hívásodra, de Jézus értünk vállalt útjához képest a miénk eltörpül. Ugyanakkor te ismersz bennünket, hogy erőtlenek, csüggedtek, bizonytalanok és bűnösök vagyunk. Krisztusért hisszük, hogy a mi nehéz utunk végén is majd dicsőségben és üdvösségben lehet részünk. De addig is áldd meg a te itteni népedet, egyházadat, Fiadért! Ámen.”