„Simon Péter és egy másik tanítvány követte Jézust. Ez a tanítvány ismerőse volt a főpapnak, és bement Jézussal együtt a főpap palotájába; Péter pedig kívül állt az ajtónál. Kiment tehát a másik tanítvány, a főpap ismerőse, szólt az ajtót őrző lánynak, és bevitte Pétert. Az ajtót őrző szolgálólány így szólt Péterhez: Nem ennek az embernek a tanítványai közül való vagy te is? De ő így felelt: Nem vagyok.” (16-17)

Az elfogatás után a tanítványok szétszóródnak az éjszakában. A sötétség, amely a kertben körülvette Jézust, most mintha a szívekbe is beköltözne. Mégis akad két ember, aki követi őt. Nem közelről, nem a régi bátorsággal, de mégis követik. János így mondja: „Simon Péter és egy másik tanítvány követte Jézust.”

Ez a követés már más, mint korábban. Nem az a nyílt, örömteli járás a Mester mellett, amely Galilea útjain történt. Most távolság van benne, óvatosság, bizonytalanság. A tanítványok árnyékban maradva mennek Jézus után, miközben őt megkötözve viszik.

A másik tanítvány ismerőse a főpapnak, ezért bejuthat az udvarba. Péter azonban kívül marad az ajtónál. Ez a kép szinte jelképpé válik. Aki nemrég még kardot rántott Jézus védelmében, most egy kapu előtt áll, és nem tud belépni.

Az ajtó azonban megnyílik számára. A másik tanítvány közbenjár, beszél az ajtót őrző szolgálólánnyal, és Péter is bejut az udvarba. De alighogy átlépi a küszöböt, máris megszólítják.

A kérdés egyszerű: „Nem ennek az embernek a tanítványai közül való vagy te is?”

A mondatban ott van minden. A „tanítvány” szó a Jézussal való kapcsolatot jelenti. Az „ez az ember” pedig már távolságot teremt. Nem Messiás, nem Mester – csak „ez az ember”.

Péter válasza rövid: „Nem vagyok.”

Milyen különös ellentét ez az előző jelenettel. Amikor Jézust kérdezték: „Kit kerestek?”, ő így felelt: „Én vagyok.” Most Pétert kérdezik a Jézushoz tartozásáról, és ő így felel: „Nem vagyok.”

Két mondat, két irány. Jézus feltárja magát, még akkor is, ha ez a kereszt útjára vezet. Péter elrejti magát, hogy megmentse az életét.

De a történet nem csupán Péterről szól. Az evangélium finoman tükröt tart. Milyen könnyen születik meg ez a mondat az ember szívében: „nem vagyok”. Nem tartozom hozzá. Nem akarom, hogy észrevegyék. Nem akarok azonosulni vele ebben a helyzetben.

Az udvar csendjében tehát nemcsak egy apostol első tagadása hangzik el. Egy emberi szív félelme szólal meg.

És mégis, az evangélium későbbi lapjain tudjuk: ez nem a történet vége. Az a Jézus, aki most hallgatva áll a kihallgatás előtt, később újra megszólítja majd Pétert a galileai parton. Ott, ahol a tagadás szégyene már nem a vég, hanem egy megtört szív kezdete lesz.

Mert Krisztus hűsége mélyebb, mint az ember gyengesége. És ahol az ember kimondta: „nem vagyok”, ott ő képes újra megszólítani, hogy a kapcsolat helyreálljon. Ámen.

Imádság

Urunk Jézus, Jöjj közel, és vezess vissza magadhoz, hogy újra bátran mondhassuk: „Tied vagyok.” Ámen.