„Júdás tehát maga mellé vette a katonai csapatot, a főpapoktól és a farizeusoktól küldött templomi szolgákat, és odament fáklyákkal, lámpásokkal és fegyverekkel. Jézus pedig tudva mindazt, ami reá vár, előlépett, és így szólt hozzájuk: Kit kerestek? Azok így feleltek: A názáreti Jézust. Én vagyok – mondta Jézus. Ott állt velük Júdás is, aki elárulta őt. Amikor azt mondta nekik: Én vagyok – visszatántorodtak, és a földre estek. Ekkor újra megkérdezte tőlük: Kit kerestek? Ők ismét ezt felelték: A názáreti Jézust. Jézus így szólt: Megmondtam nektek, hogy én vagyok: ha tehát engem kerestek, engedjétek ezeket elmenni!” (3-8)

Az éjszaka sötétjében egy különös menet közeledik a kert felé. Fáklyák és lámpások fénye villan a fák között, fegyverek csillannak, katonák és templomi szolgák léptei törik meg a csendet. Az ember azt gondolná, hogy ők irányítják az eseményeket. Hogy ők jönnek elfogni Jézust.

János evangéliuma azonban másként mutatja ezt a jelenetet.

„Jézus pedig tudva mindazt, ami reá vár, előlépett.” Nem rejtőzik el. Nem menekül. Nem várja meg, amíg megtalálják. Ő lép ki a sötétségből azok elé, akik érte jöttek. Már ebben a mozdulatban ott van az egész passió titka: Jézus nem elszenvedője csupán a történéseknek, hanem tudatosan lép bele abba az órába, amelyről korábban annyiszor beszélt.

Az első kérdés egyszerű: „Kit kerestek?”

A válasz is az: „A názáreti Jézust.” A világ számára ő csak ez: egy galileai tanító, egy ember Názáretből. A név mögött nem látják azt, aki valóban előttük áll.

Jézus pedig így felel: „Én vagyok.”

Ez a rövid mondat János evangéliumában sokkal többet jelent puszta azonosításnál. Ugyanaz a kifejezés hangzik itt, amelyet az Írásokban Isten mondott: „Vagyok, aki vagyok.” Az a név, amelyet Izráel félelemmel és tisztelettel vett ajkára.

És ekkor valami váratlan történik. Amikor Jézus kimondja: „Én vagyok”, a fegyveres emberek visszatántorodnak és a földre esnek.

A jelenet egy pillanatra felfedi a valóságot. Nem az történik, hogy a hatalom elfogja a tehetetlen tanítót. Egyetlen szó elég, és a fegyveresek a porba hullanak. A sötétség fáklyái halvány fények csupán ahhoz a jelenléthez képest, amely előttük áll.

Mégis, Jézus nem használja ezt az erőt arra, hogy megszabaduljon.

Újra megkérdezi: „Kit kerestek?” Mintha időt adna nekik, hogy megértsék, kivel állnak szemben. De a válasz változatlan: „A názáreti Jézust.”

És ekkor hangzik el a mondat, amelyben felragyog a pásztor szíve: „Ha tehát engem kerestek, engedjétek ezeket elmenni.”

Jézus előlép, hogy mások szabadon mehessenek. A jó pásztor itt kezdi beteljesíteni azt, amit korábban mondott: „A jó pásztor életét adja a juhokért.” Ő marad, hogy a tanítványok elmehessenek. Őt kötözik meg, hogy mások szabadok legyenek.

Az elfogatás jelenete így válik jellé. Aki előtt a fegyveresek a földre esnek, az mégis átadja magát. Aki kimondja: „Én vagyok”, az vállalja a kereszt útját.

Mert az ő hatalma nem abban mutatkozik meg, hogy elkerüli a szenvedést, hanem abban, hogy szeretetből belép oda – hogy mások életet nyerjenek. Ámen.

Imádság

Urunk Jézus Krisztus, taníts szeretni bennünket. Ámen.