„Atyám, akiket nékem adtál, akarom, hogy ahol én vagyok, azok is énvelem legyenek, hogy megláthassák az én dicsőségemet, amelyet nékem adtál, mert szerettél engem e világ alapjának felvettetése előtt. Igazságos Atyám! És e világ nem ismert téged, de én ismertelek téged, és ezek megismerik, hogy te küldtél engem. És megismertettem ővelük a te nevedet, és megismertetem, hogy az a szeretet legyen őbennük, amellyel engem szerettél, és én is őbennük legyek.” (24-26)

„Atyám… akarom.” A Fiú szava ez, aki tudja, honnan jött és hová megy. A kereszt árnyékában áll, mégis a beteljesedésről beszél. Azt akarja, hogy akik az övéi, ott legyenek vele, ahol ő van.

Jézus nem csupán megmenteni akar bennünket valamitől, hanem magához akar vonni bennünket. Az ő végső célja nem egy jobb élet, nem egy tisztább lelkiismeret, hanem közösség: „hogy ahol én vagyok, azok is énvelem legyenek”. A hit útja végül mindig Krisztus jelenlétébe vezet.

És ott valamit meglátunk. „Hogy megláthassák az én dicsőségemet.” János evangéliumában a dicsőség sohasem puszta ragyogás. Az a szeretet, amely feltárul. Már a földön is felvillant: a víz borrá lett Kánaánban, a vak szeme megnyílt, Lázár kijött a sírból. De a dicsőség teljessége mégis a kereszten jelent meg, ahol a Fiú teljesen odaadta magát az Atyának és az emberekért.

Amikor tehát Krisztus azt akarja, hogy meglássuk az ő dicsőségét, valójában azt akarja, hogy belássunk az Atya és a Fiú szeretetének mélységébe.

Ez a szeretet nem időben kezdődött. Jézus így mondja: „szerettél engem e világ alapjának felvettetése előtt.” Mielőtt a teremtett világ megszületett volna, mielőtt az első fény felragyogott volna a sötétségben, már létezett ez a szeretet az Atya és a Fiú között. Az örökkévalóság csendjében ez a kapcsolat volt minden létezés forrása.

És Jézus azt mondja: ebbe a szeretetbe hívja bele az övéit.

Ezért nevezi Istent „igazságos Atyának”. A világ nem ismerte őt. Látta a jeleket, hallotta a szavakat, mégis idegen maradt számára az Atya. Az ismeret itt nem puszta tudást jelent, hanem kapcsolatot. A világ nem lépett bele ebbe a szeretetközösségbe.

De a tanítványok más utat kapnak. Jézus azt mondja: „megismertettem ővelük a te nevedet.” Isten neve, az Ő lénye. Amikor Jézus feltárja az Atya nevét, akkor valójában az Atya szívét teszi láthatóvá. Megmutatja, milyen az Isten: irgalmas, kereső, életet adó.

És ez a kijelentés még nem ért véget. „Megismertetem.” Jézus műve folytatódik. A feltámadott Krisztus Lelke által ma is feltárja az Atyát azoknak, akik hozzá tartoznak.

Az imádság utolsó mondata pedig a legmélyebb ígéret: „hogy az a szeretet legyen őbennük, amellyel engem szerettél, és én is őbennük legyek.” Nem csupán arról van szó, hogy Isten szeret bennünket. Hanem arról, hogy ugyanaz a szeretet kezd élni bennünk, amely öröktől fogva az Atya és a Fiú között árad.

Ez a keresztyén élet titka. Krisztus bennünk él, és az ő jelenléte lassan átformálja a szívet. Így válik valósággá Jézus kérése: emberek, akik már most annak a szeretetnek a fényében élnek, amely a világ teremtése előtt kezdődött, és amelynek dicsőségét egykor színről színre látják majd. Ámen.

Imádság

Urunk Jézus, köszönjük, hogy szereteted öröktől fogva árad, hogy magadhoz hívtál, és benned élhetünk. Ámen.