„De nemcsak őérettük könyörgök, hanem azokért is, akik az ő beszédükre hisznek majd énbennem, hogy mindnyájan egyek legyenek, amint te énbennem, Atyám, és én tebenned, hogy ők is egyek legyenek mibennünk: hogy elhiggye a világ, hogy te küldtél engem. És én azt a dicsőséget, amelyet nékem adtál, őnékik adtam, hogy egyek legyenek, amiképpen mi egy vagyunk: én őbennük és te énbennem, hogy tökéletesen eggyé legyenek, és hogy megismerje a világ, hogy te küldtél engem, és szeretted őket, amiként engem szerettél.” (20-23)

Az utolsó vacsora csendjében Jézus imája túlnyúlik a jelenlévő tanítványokon. Szavai nem állnak meg az asztal körül ülő tizenegynél. A Fiú tekintete messzebbre lát: „nemcsak őérettük könyörgök, hanem azokért is, akik az ő beszédükre hisznek majd énbennem.” Ebben az imában már benne van minden későbbi tanítvány, minden ember, aki valaha az evangélium szavára megnyitja a szívét. A hit láncolata így kezdődik: egy szó, amelyet továbbadnak, és egy szív, amelyben az a szó életre kel.

Jézus azonban nem csupán a hit megszületéséért könyörög. Azért imádkozik, hogy „mindnyájan egyek legyenek”. Ennek az egységnek a mértéke maga az isteni közösség: „amint te énbennem, Atyám, és én tebenned”. Az Atya és a Fiú egysége egymásban-lét. Az evangélium gyakran használja ezt a képet: benne maradni. Ahogyan a szőlővessző a tőkében marad, és onnan kapja az élet nedvét, úgy kapcsolódik a hívő Krisztushoz, és Krisztus az Atyához.

Ez az egység misszió is. Jézus kimondja: „hogy elhiggye a világ, hogy te küldtél engem.” A világ sokszor nem a szavakat hallja meg először, hanem az élet formáját. Amikor az emberek között olyan közösség születik, amelyet nem érdek, nem vérség, nem hatalom tart össze, hanem Krisztus jelenléte, az önmagában tanúság. Olyan, mint a hegyen épített város, amelyet nem lehet elrejteni.

És Jézus még mélyebbre megy: „azt a dicsőséget, amelyet nékem adtál, őnékik adtam.” A János evangéliumban a dicsőség legteljesebben a kereszten látszik meg. Ott válik láthatóvá Isten szeretetének súlya és szépsége. Krisztus ebből a dicsőségből ad tanítványainak: abból az életből, amely képes szeretni, önmagát odaadni, és még a sötétségben is az Atyára tekinteni.

Így hangzik a végső kép: „én őbennük és te énbennem.” Mintha egymásba nyíló körök rajzolódnának ki. Az Atya a Fiúban, a Fiú a hívőkben…

És amikor ez az egység valóban élni kezd, a világ előtt lassan feltárul a titok: Krisztus nemcsak küldött volt, hanem az Atya szeretetének hordozója — és ugyanazzal a szeretettel fordul azok felé is, akik benne hisznek. Ámen.

Imádság

Urunk Jézus Krisztus, vond szívünket egyre közelebb magadhoz. Ámen.