„Bizony, bizony mondom nektek, amit csak kértek az Atyától az én nevemben, megadja nektek.” (23b)

A tanítványok előtt már ott áll a kereszt árnyéka, a búcsú ideje közel van.

Jézus pedig hozzáférésről beszél. Arról, hogy lesz egy út, amely mindig nyitva marad.

Az Ószövetség képei között az ember mindig távol áll az isteni jelenléttől. A szentek szentjét függöny választja el. A főpap évente egyszer léphet be, vérrel a kezében. Az ember kérése mintha messziről kiáltana az ég felé. De Jézus itt valami egészen újat mond: kérjetek az Atyától az én nevemben.

Az Ő neve az Ő személye, az Ő útja, az Ő kereszthalála és feltámadása. Amikor Jézus nevében kérünk, akkor beleállunk, abba a kapcsolatba, amelyben a Fiú él az Atyával. Amikor az ő nevében kérünk, Jézus a kérést az Atya és a Fiú közötti szeretet áramlásába helyezi. Aki az Ő nevében kér, az már nem kívülről kopogtat: a házban van.

Jézus maga az ajtó. Ő a szőlőtő, amelyből az élet árad. Amikor az Ő nevében imádkozunk, nem a magunk igazságát visszük, hanem az Övét. Úgy lépünk az Atya elé, mint akik Krisztushoz tartoznak, akik az Ő kegyelmébe öltöztek.

Ez a név olyan, mint amikor a főpap a nép neveit hordozta a mellvértjén, és úgy lépett be Isten jelenlétébe. Jézus azonban nemcsak hordoz bennünket: Ő maga lett az út. Az Ő neve alatt állni annyi, mint az Ő keresztje alatt állni. Ott, ahol a bűn ítélete elhangzott, és ahol a kegyelem kapuja megnyílt.

És aki az Ő nevében kér, az lassan megtanul úgy kérni, ahogyan Ő kérne. A szív formálódik. A vágyak megtisztulnak. Az ember egyre kevésbé a saját királyságát keresi, és egyre inkább azt, amit a Fiú keresett: az Atya akaratát.

Így válik az imádság titokzatos közösséggé. Nem csupán mi beszélünk Istenhez, hanem Krisztus élete kezd dobogni bennünk. A kérésünk belekapcsolódik abba a szeretetáramlásba, amely az Atya és a Fiú között öröktől fogva él.

És akkor az ígéret már nem hangzik merésznek: „megadja nektek.”

Mert az Atya nem idegenként hallgat bennünket. Amikor Krisztus nevében jövünk, nem idegenek állnak az ajtó előtt, hanem gyermekek lépnek be az atyai házba. A kéz, amely kér, már nem koldus keze, hanem örökölt kéz.

Így lesz az imádság több puszta kérésnél. Inkább olyan, mint amikor a gyermek az apja házában szól. Nem bizonygatnia kell, hogy joga van megszólalni. Nem könyörög egy idegen kapu előtt. Egyszerűen megszólítja azt, akihez tartozik.

Jézus ígérete ezért mélyen vigasztaló. Az ég nem zárt. Az Atya nem távoli. A Fiú neve hidat ver az ember és Isten közé.

És amikor a hívő szív csendben kimondja: „Atyám, Jézus nevében…”, akkor a föld porából egy olyan imádság emelkedik fel, amelyet a Fiú maga visz az Atya szívéig. Ámen.

Imádság

Urunk Jézus, köszönjük, hogy neved alatt az Atyához léphetünk, és szívünk veled tanulja kérni az Ő akaratát. Ámen.