„Elküldtem hozzátok szolgáimat, a prófétákat, idejében küldtem, és ezt mondtam: Térjen meg mindenki a maga gonosz útjáról! Jobbítsátok meg tetteiteket, ne kövessetek más isteneket, és ne tiszteljétek őket! Akkor azon a földön lakhattok, amelyet nektek és őseiteknek adtam. De ti nem figyeltetek és nem hallgattatok rám.” (15)

Ez az igevers a Jeremiás könyve lapjain olvasható, és Isten kitartó kegyelmét tárja elénk, amellyel újra és újra hívja és várja a nép megtérését. A rékábiták történetének hátterében és annak kontrasztjában hangzik el ez a fájdalmas, mégis szeretettel teljes isteni szó, hogy küldte szolgáit, a prófétákat: „idejében küldte”, hogy megtérjenek az emberek gonosz útjukról, de ők mégsem hallgattak rá.

Ebben a mondatban egyszerre van jelen az isteni, hatalmas kegyelem és türelem, valamint az emberi keményszívűség és a megtérésre való alkalmatlanság. A rékábiták egy emberi ős, az ő felmenőjük, Jónádáb szavát nemzedékeken át megtartva, komolyan véve, hűségesen élték meg. Megtartották azt, amit parancsba kaptak ősüktől. Isten népe viszont az élő Úr szavát nem volt képes szeretetteljes figyelmeztetéseiben sem meghallani, sem komolyan venni, sem betartani a rájuk bízott törvényeket és parancsolatokat, hogy hűségesen éljenek. Milyen megrendítő kontraszt és ellentét! Isten nem egyszer szólt, nem egyszer adott lehetőséget, nem egyetlen módja volt annak, hogy visszaforduljon a nép elfajult útjaiból. Újra és újra küldte prófétáit, idejében küldte őket. Nem a pusztítás szavával kezdte, nem az ítélettel indított, hanem a megtérésre hívással. Újra felhívta őket, hogy térjenek meg.

És milyen ismerős ez számunkra is! Hányszor tapasztaljuk meg, hogy Isten különböző módokon szól hozzánk újra és újra: igéken keresztül, igehirdetésekben, beszélgetésekben, nehéz élethelyzeteken át, vagy éppen a lelkiismeretünk hangján keresztül? Amíg Isten szól, hisszük, hogy van kegyelem. Amíg hív, addig lehet változni. Ez az ige ma is kérdez bennünket: van-e olyan területe az életünknek, ahol már hallottuk Isten hívását, de még nem engedelmeskedtünk? Van-e olyan út, amelyről tudjuk, hogy nem az isteni, mégis rajta maradunk? Van-e olyan része a szívünknek, amelynek még nem teljesen Isten az Ura?

Ez a fejezet nemcsak figyelmeztetés és éles kontraszt, hanem reménység is. Mert Isten újra szól, és ez azt jelenti, hogy nem mondott le rólunk. A megtérésre még van lehetőség, a hazatérés még mindig nyitva áll. Isten kegyelméből volt Jézus Krisztus kereszthalála is, és ez a kegyelem végighúzódik az egész prófétai könyvön. Most is itt látjuk: Isten nem a pusztulást akarja, hanem a megtérést, a helyreállítást.

Imádság

Urunk, hálásak vagyunk, hogy Te újra és újra hívsz és szólsz hozzánk. Köszönjük türelmedet és hosszútűrő szeretetedet. Bocsásd meg, amikor nem hallgatunk rád. Formáld életünket a Te akaratod szerint. Ámen!