„…higyjetek a világosságban, hogy a világosság fiai legyetek.” (36)

Jézusnak fel kellett emeltetnie, előbb a keresztre, hogy minket megmentsen, hasonlóképpen, mint amikor Mózes felemelte a pusztában a fára függesztett rézkígyót, aki feltekintett rá megmenekült. Ez az ószövetségi jel arra a Krisztusra mutat előre, aki fára függesztetett, s aki halála által megment minket. Később pedig felemeltetett a mennyei dicsőségbe, tanítványai szemeláttára, hogy az Atya jobbján értünk szüntelenül közbenjárjon. Azokban a pillanatokban nem igazán értik, hogy miről is beszél Jézus, hanem majd csak akkor világosodik meg számukra minden, amikor megkapják a Szentlelket. Hallgatóiban kérdés támad, hiszen ők évszázadokon át úgy tanulták a 110. zsoltár 4. verséből, hogy a Messiás az égből száll alá és örökre itt marad. Miért beszél akkor Jézus arról, hogy fel kell emeltetnie? Mégsem marad itt ebben a világban?

Hallgatóságát egyre jobban kezdi érdekelni, hogy ki is az az Emberfia? De Jézus nem tanítgatja őket hosszasan. Rámutat arra, hogy Ő a világosság és az idő rövid. Jézus személyében az az új, hogy Ő a halálon át jut el az örök életre és másokat is így juttat el a megigért új életre. Erre törekedve és erre vágyakozva járjanak a világosságban, mert így maguk is a világosság fiai lehetnek. A sötétség a Sátán személyében folyamatosan jelen van ebben a földi világban, aki nem keresi a világosságot, vagyis Jézus Krisztust, az áldozatul eshet a sötétség hatalmának. Az idő rövid. Arra sarkallja hallgatóságát, hogy ne késlekedjenek. Az hogy egy időre elrejtőzik a szemük elől egyfajta prófétai jel, hogy gazdálkodjanak helyesen a kimért idővel.

A jelenlegi böjti idő is egy kimért kegyelmi idő, ami arra van, hogy kerüljük a sötétséget és buzgón keressük a világosságot, az értünk önmagát áldozó Jézus Krisztust, hogy mi is a világosság fiai legyünk és részesüljünk mind azokból az áldásokból, amelyeket Ő készített számunkra bűnbocsátó és szabadító kegyelme által.