„Már megdicsőítettem, és ismét megdicsőítem.” (28)

A niceai hitvallás kimondja, hogy Jézus valóságos Isten és valóságos ember. Ebben az igeszakaszban a valóságos ember szólal meg. Az ember Jézus bizonyságtétele ez, a hozzánk mindenben hasonlóé. A közelgő szenvedések súlyos teherként nehezednek rá. Komoly teherrel a vállán néz a következendőkre. Szeretne megmenekülni a szenvedésektől, ugyanakkor pontosan tudja, hogy csak próbatételei árán tudja megmenteni a világot és megmutatni Mennyei Atyja iránti feltétlen és megingathatatlan engedelmességét. Isten üdvterve arról szól, hogy a mindhalálig engedelmes Fiút dicsőíti meg.

Amint a Fiú készen áll a szenvedés útjának elfogadására „megnyílik az ég” és szózat hangzik: „megdicsőítettem – újra megdicsőítem”- végül pedig meglátja a világ, hogy az élő Isten életre kelti Fiát. Ábrahám története arról tanúskodik, hogy végül nem kell meghoznia a legnagyobb áldozatot, nem kell feláldoznia legféltettebb kincsét, szeretett fiát, Izsákot, mert Isten meglátta hűségét. Az Isten Fia nem menekül meg a haláltól az utolsó pillanatban, mert ha kikerülné a halált, akkor nem menthetné meg a világot bűnéből. Jézusnak meg kell halnia a kereszten, de áldozata nem hiábavaló. A megerősítés az, hogy a legsötétebb órában sem marad magára, mert az emberek ugyan elhagyják, de az Atya vele van a halálban is.

Az isteni szózatot némelyek mennydörgésnek vélik, mások angyal szavának. Jézus pontosan tudja, hogy nem neki, hanem a világnak van szüksége az Ő hűségére és állhatatosságára. De ez az a pillanat, amikor a Sátán hatalma meginog, mert az Isten Báránya magára veszi a világ bűneit.

Böjti csendességünkben jussunk belső békességre és adjunk hálát azért, hogy Krisztus kész volt vállalni értünk a szenvedést és a halált. Habár méltatlanok voltunk és vagyunk, Ő nem mondott le rólunk, hanem értünk cselekedett. A halálig való engedelmességért Mennyei Atyánk megdicsőítette őt. Isten Szentlelke segítsen minket, hogy meglássuk és hittel elfogadjuk Istennek ezt a hatalmas szeretetét.