„Csalárdabb a szív mindennél, javíthatatlan; ki tudná kiismerni?! Én, az Úr vagyok a szívek ismerője…” (9-10a)

Freud óta tudjuk, hogy mindaz, amit az ember önmagáról tudhat és elmondhat, annyi, mint a jéghegy csúcsa. Tudatalattink nagy mélységeiben a reflektálatlanul magunkba szívott múlt minden eseménye, ingere és érzelme olyan végeláthatatlan világot hív életre, amit képtelenek vagyunk a maga teljes egészében megismerni. Jeremiás nem pszichoanalitikus, de tudja azt, hogy a szív csalárd, s az ember értelmi és akarati központja, legbensőbb világa saját maga számára kikutathatatlan. Ibsen Peer Gyntje jut eszembe, aki a nagy önfelfedezéseket követően egy ikonikus jelenetben döbben rá arra, hogy az oly gondosan építgetett és védelmezett én-je nem is létezik – olyan, mint a hagyma, amelynek rétegei alatt üresség tátong: „És ez így megy: réteg réteg alatt – / Mikor bukkan elő végre a mag? / Hát mag, az nincs sehol – ez az egész itt / csak héj meg héj, a legeslegbelsejéig!” Az ember önmaga számára megismerhetetlen mélység, és az önismereti tréningek korában kockázatos teológiai igazságként kimondani, hogy egyedül Isten ismerheti az ember legbelső lényegét. Félreértés ne essék, nem az önismeret vagy a pszichológia ellen ágálok, csupán arra a sokat kipróbált reformátori gondolatra hívom fel a figyelmet, miszerint önmagunk ismerete elválaszthatatlanul kapcsolódik Isten megismeréséhez. Úgy képzelem, hogy amennyiben képesek lennénk a szív legeslegmélyére behatolni, ott, a reflektálatlan mélységben Isten tekintene vissza ránk. Az ember legbensőbb magja nem valami igaz tudás önmagunk felől vagy valamely traumánk nagy talányának mesterkulcsa, hanem a Szentháromság Isten, aki életre hívásunk kezdete. Minden önmagunk felőli igaz ismeret ebből az ismeretből származhat, másképp könnyen a spekuláció vagy az önmagunk által konstruált féligazság veszélyét kockáztatjuk meg. Megnyugtató, hogy Isten ismeri azt a szívet, amely önmagát képtelen megismerni. Mert az önbecsapás és csalárdság mestereiként mi mindig hajlamosak vagyunk csak torzításokban látni saját magunkat. Önmagunk igazi megtalálása valójában az önmagunkról való megfeledkezéssel és önmagunk megtagadásával veheti kezdetét, és folytatódik azzal, hogy naponként megéljük: „élek többé nem én, hanem él bennem a Krisztus” (Gal 2,20).

Imádság

„Vizsgálj meg, Istenem, ismerd meg szívemet! Próbálj meg, és ismerd meg gondolataimat! Nézd meg, nem járok-e téves úton, és vezess az örökkévalóság útján!” (Zsolt 139,23)