„Ó, Uram, én erőm és mentsváram, menedékem a nyomorúság idején! Hozzád jönnek majd a nemzetek a föld legszéléről is…” (19)

Nehéz nem belerendülni mindabba, amit Jeremiásnak lelki szemeivel előbb látni, majd szavaival a népnek tovább kellett adnia. Halálos betegségben életüket vesztett tömegek, temetetlen holttestek, amelyek „trágyává lesznek a föld színén” vagy éppen „az ég madarainak és a föld állatainak lesz az eledele” (16,4). Vigasz nélküli gyászolók, és öröm nélküli násznép. A totális pusztulás, a halál sűrű képei peregnek le előttünk, mintha valami tömegkatasztrófát vagy nukleáris holokausztot festene le előttünk a próféta. Nincs menekvés, csak a halál. Mintha a hódítók pusztítása mögött tényleg nem maradna élő ember a színen. „Nem kegyelmezek meg nektek!” – mondja az Úr (16,13).

Jeremiás szokásos megrettenése mellett mégis egy meghökkentő látomást ad elő: minden pusztulás betetőzése után Istenhez sereglenek majd a népek, és hamis isteneiket maguk mögött hagyva leborulnak az egyetlen Igaz előtt. Honnan ez a perspektíva, ez a már-már arcpirítóan naivnak ható optimizmus? Walter Brueggemann szerint ez a próféták „reményteljes képzelőereje”, amely korántsem a körülményekből nyeri kreatív erejét, hanem Isten személyéből. A próféta a történelem keszekuszaságában és reménytelenségében nem bízhat. A nagy birodalmak mindig a végzetet kiáltják ki, letiporják az elesetteket és milliók halálát okozzák. A történelem a reménytelenség nagy folyama, amiben az erős mindig legyűri és eltiporja a gyengét, a nép pedig sínylődik. De aki kapja a mennyei látást, a hamvak fölött a reménységet is látja. Egy olyan új kezdet reményét, amely még nincs itt, amely kiolvashatatlan a hétköznapok szörnyűségeiből, és amelyet a szenvedésben kisírt szemek saját maguktól képtelenek meglátni. Az újat mindig Isten cselekszi meg, Ő hozza el és Ő iktatja be a történelembe. A „reményteljes képzelőerő” már látja, hogy Isten a fogságon túl új utakat készít az Övéinek, amelyben nem csupán a nép, hanem az egész földkerekség odahagyja emberi kéz csinálta hamis isteneit, és leborul az Ő dicsősége előtt. Isten, akinek természete, hogy a káoszból, a mélységes semmiből teremt és aki a halálból életet támaszt, az Övéit is látásssal és erővel ruházza fel. Azt akarja, hogy a legsötétebb órákon túl is lássuk már a pirkadat első fényeit.

Szinte már közhelyszerű, hogy mennyire kilátástalan napokat élünk. Mintha a nap minden órája, amit még biztonságban és viszonylagos nyugalomban és rendben élünk, a kegyelem nagy bizonyítéka lenne. A keresztyén reménység nem a világ és a történelem naiv optimizmusával áltat, hanem bizalmat szavaz a történelem Urának. Az, aki egy tömegsír halott csontjait képes élő testekké formálni (Ez 37), aki feltámadásával legyőzte a halált és új távlatot nyitott az emberiségnek, ma is keresi a „reménység képzelőerejének” hordozóit, akik nem csak képesek látni az Isten Országának új kezdetét, hanem szabad lelkiismerettel tesznek is azért, hogy ha csak egy arasznyival is, de valóságosabb legyen ez az új élet.

Imádság

Mennyei Atyánk, félünk és megrettenünk annak a sok borzalomnak a lehetőségétől, ami úrrá lehet a világunkon. Mi is látjuk a halott tömegeket, a síró népeket és a temetetlen holtakat lelki szemeink előtt. Őrizz meg bennünket a beteljesedés fájdalmától! Ajándékozz meg és ruházz fel a Te mennyei látásoddal és erőddel, hogy minden fájdalmon túl a Te új kezdetedbe vessük bizalmunkat. Jöjjön el a Te országod, legyen meg a Te akaratod, amint a mennyben, úgy a földön is! Ámen!