„Olyan vagy hozzám, mint a csalóka patak, amelynek nincsen állandóan vize. Erre így szólt az Úr…” (18b-19a)

Gyakran él bennünk helytelen kép a prófétákról. Hajlamosak vagyunk úgy tekinteni rájuk, mint valamiféle írógépekre, amelyeket egyszer Isten megragadott, betöltött Lelke által, kikapcsolta értelmüket, érzelmüket, élettörténetüket és sajátos helyzetüket, és rajtuk keresztül lejegyezte üzenetét, amit a népnek szánt. Vagy úgy is gondolunk rájuk, mint egy mikrofonra, amelyen keresztül Isten belekiált ebbe a világba. Szeretnénk megóvni az objektív isteni üzenetet attól, hogy bármiféle alantasabb, földi – végsősoron: emberi – folt vagy kétértelműség érje. Ha Jeremiás könyvét olvassuk, ezeket a rendkívül érzelemdús és megkapó dialógusokat a próféta és Isten között, nem tudunk nem arra a végkövetkeztetésre jutni, hogy a próféta is személy, s mint hozzánk hasonló hús-vér ember, nem hagyhatja maga mögött az Isten szolgálatában sem saját magát. Nem bújhat ki a bőréből, hogy felemelkedve a mennybe megkapja üzenetét, majd dicsőült sztoikus nyugalommal térjen vissza a nép közé, amelynek szenvtelen arccal adja hírül monoton hangnemben: ezt és azt mondja az Úr.

Egy felkavaró, bensőséges beszélgetés részleteit kapjuk ma elmélkedésre. Jeremiás ismét vallomást tesz, kiönti szívét és lelkét az Úrnak. Megcsalásról beszél, becsapásról, elhagyásról és felszarvazásról. Isten olyan, mint egy csalóka patak, amely néha hűsítő vizet kínál, máskor viszont semmit sem ad a szomjúhozó léleknek. Isten felel a prófétának, akinek az életére tör saját népe: nem korholja érzelmi kitörései miatt, nem feddi meg, hogy mennyire nem is legitim az, amit ő most átél. Emlékezteti eredeti küldetésére, és ígéretet tesz arra, hogy megszabadítja őt minden ellenségétől.

Olvashatjuk ezeket a sorokat egyéni szinten. Személy a személlyel beszélget. Én a Te-vel. Ember az Istennel. Nem a kozmikus űr személytelen erőit szólítjuk meg, hanem egy figyelő, hallgató és beszélgető Istent, aki maga is részt vesz az ember életében – minden történésében és átélésében. Az igazi istenkapcsolat elbírja az őszinteség hőfokán forralt indulatokat és csalódásokat is. Isten nem sértődős vagy gőgös. Hagyja, hogy az ember dühe és kiábrándult megfáradtsága is ráhulljon – nagypénteken többet is el kellett tűrnie ennél... De Jeremiás egyéni életsorsa valójában a nép kollektív tapasztalatát is felidézi bennünk: a hamarosan fogságba hurcolt nép ugyanezeket a panaszokat sorolja majd Isten felé, és ugyanezeket a válaszokat is kapja. Megtérés, helyreállítás, megszabadítás. Mindez valóságosan a mienk annak a szenvedő Szolgának az érdemeiért, aki egy személyben összes fájdalmunkat odavitte az Atya elé (vö. Ézs 53,3-4).

Imádság

Áldunk Atyánk, mert így, ezzel a bensőséges névvel szólíthatunk meg Téged! Te hallod sóhajainkat, sírásunkat, örömünket és hálánkat. Hallod, látod, felelsz rájuk. Adj nyitott szívet és beszélgető szájat nekünk, hogy teljes őszinteséggel lehessünk a te szent jelenlétedben! Ámen!