„Az én nevemben prófétálnak, pedig én nem küldtem őket! Mégis ezt mondogatják: Nem lesz ebben az országban fegyver és éhínség!” (15)

Két rivális nézet és vízió tárul fel előttünk ezekben a versekben. Jeremiás pusztulást lát, éhínséget, fegyvert, halott embereket az utcán. A többi próféta summásan ezt: „Fegyvert nem láttok, éhínség nem tör rátok, sőt igazi békességet adok nektek ezen a helyen” (14,13). Mi, akik olvassuk Jeremiás könyvét, természetesen tudjuk jól, hogy melyiküknek van igaza. Tudjuk és olvassuk, hogy az ellenség lecsapott Júdára, sokakat fogságba vitt és mindaz, amiről Jeremiás beszélt korábban, íme, beteljesült. Azok, akik a két lehetséges jövendő és végkifejlet forgatókönyveit saját korukban hallották, természetesen nem rendelkeztek ezekkel a szempontokkal. Mi könnyen mondjuk ki, „hamis próféták”, hiszen nem az igazságot szólták, azt, amit Isten rájuk bízott. Csakhogy a szöveg egyetlen ponton sem minősíti őket. A Jeremiás és Isten közötti párbeszédben lesz nyilvánvaló Jeremiás számára, hogy nem Isten megbízásából szólják a biztonságot és békét ígérő szólamaikat.

Nem gondolom, hogy gazemberek voltak ezek a próféták. Sőt, meg vagyok győződve róla, hogy büszke patrióták voltak, akik akár az udvarban a király körül, akár a templomban a kultusz forgatagában tevékenykedtek. Bizonyos, hogy ismerték azokat a régi ígéreteket és írásokat, amelyek Isten teljes elköteleződéséről biztosították Izráel népét. Elképzelni sem tudták, hogy az az Úr, aki Egyiptomtól kezdve kézen fogta az Övéit, egyszer csak elereszti a kezüket és magára hagyja saját választott gyermekeit. Evangélium-hirdetők, a szó legszorosabb értelmében: Jó hír! Béke! Bőség! Boldogság! – harsoghatták az utcasarkokon.

Martin Buber, a múlt századi neves vallásfilozófus jegyzi meg Jeremiás rivális prófétatársairól, hogy a fő probléma működésükkel és próféciájukkal abban állt, hogy személyes vágyukat és a nép kívánságát projektálták a mennyre, ahonnan teljes meggyőződéssel kapták vissza feleletüket. A hamis prófécia békét hirdet ott, ahol háború készül, biztonságot ott, ahol vágynak a biztonságra, jólétet ott, ahol sínylődnek az emberek, jó hírt ott, ahol ítéletet kellene mondani.

Örök kísértés, hogy saját vágyainkat és kívánságunkat a saját személyes életünkben is visszahalljuk Istentől. És ami egyéni szinten veszély, még inkább az tágabb egyházi vagy társadalmi térben – a politikairól már nem is beszélve. Érdemes feltenni újra és újra a kérdést saját magunknak, vajon nem váltunk-e mi magunk is saját csalóka vágyaink foglyává, és nem saját elképzeléseink önigazolását találtuk-e meg Isten Igéjében? Aztán mehetünk tovább, napjaink prófétajelöltjeinek szólamait hallgatva, és feltehetjük a kérdést: vajon mindaz, aki Isten nevében ajánlja saját magát, valóban isteni megbízatásból és felhatalmazásból szól-e? Jézustól tudjuk, nem mindenki bizonyul a megmérettetésen igaznak, aki az Ő nevében érkezik és szólal meg közöttünk (Mt 7,22). A lelkek megkülönböztetésére csakis az Istennel folytatott bensőséges dialógusban kerülhet sor. „Ó, Uram, Uram! Hiszen a próféták ezt mondogatják nekik…” (14,13)

Imádság

Urunk, Istenünk, a lelkek megkülönböztetésének ajándékát kérjük tőled! Vizsgálj meg bennünket, előbb önön lelkünket, vajon nem engedtük-e, hogy elvakítson minket saját vágyunk és óhajunk! Add a Te Lelkedet belénk, hogy tiszta szívvel és szemmel, és halló füllel mérhessünk meg minden felénk hangzó szót! Ámen!