„Hallgassatok, figyeljetek, ne legyetek kevélyek, mert az Úr szól.” (15)

Három szimbolikus prófétai cselekedetet találunk a mai szakaszban, amelyek mind ugyanazt az egyetlen üzenetet hivatottak közvetíteni: Júdának vége. Ahogyan egy kint felejtett övet elnyúz az időjárás viszontagsága, úgy pusztul el Isten kedves népe. Amilyen egyértelmű, hogy a korsót megtöltik borral, annyira egyértelmű, hogy Isten haragja megtölti az egész országot. Ahogyan a korsók összetörnek, úgy töri össze Isten is az embereket. A végső, fellebbezhetetlen és jogerős ítélet hangneme ez, amivel szemben már nem lehet apellálni. Jeremiás – mint oly sokszor – most is kifakad a végeláthatatlannal szembesülve: „Áradnak könnyeim, hull szememből a könny, mert fogságba kerül az Úr nyája” (13,17b). A megváltoztathatatlanság lengi körbe a nép sorsát. Ha a fogság Isten ítéleteként elkerülhetetlen, csak azért az, mert maga a nép is kitartóan és tudatosan vesztegel romlásában. Isten nem lát már esélyt arra, hogy bármiféle érdemi változás bekövetkezik a hallgatóságban. Akkor fog Júda hallgatni rá, amikor az etióp megváltoztatja a bőrét, és a párduc leveti foltjait (13,23).

Zavaró ez a határozottság, ez a sok pont. Sehol egy kérdőjel, sehol egy kis remény arra, hogy máshogy is végződhet ez a történet? Ha Isten ennyire bizonyos abban, hogy a nép nem hallgat rá, akkor miért küldi Jeremiást, hogy ezt a közelgő rettenetet felfedje előttük? Nem csodálkozhatunk a prófétai elkeseredésen – falra hányt borsó…

Nem mehetünk el szótlanul annak ténye mellett, hogy minden látszólagos véglegesség ellenére Isten prófétai üzenete mégis szól. Lehet, hogy a pusztába kiáltott szó. Szinte bizonyosan az. Lehet, hogy süket fülekre talál. Száz százalék. Lehet, hogy egyetlen ember sem fogja komolyan venni – nemhogy a király vagy az anyakirálynő. Minden bizonnyal. Mégis. Ez a mégis a kegyelem. Annak a halovány reménye, hogy Isten kimondott ítélete megmozgatja a szívet, a szíven keresztül a gondolatokat és végül kieszközli az élet folyásának változását. Annak a reménye, hogy a feketéből lehet még fehér, a párduc pedig foltnélküli, a közelgő veszedelem pedig elkerülhető. A prófétai szó minden felkiáltójelével és véglegességével együtt is mindig magában hordozza a „ha” lehetőségét, a „mielőtt” evangéliumát. A kereszt felől nézve Isten minden szava a megmentést és üdvösséget kínáló lehetőség, ami a látszólagos emberi változhatatlanságon felül az Isten állandó kegyelmének ígéretét nyújtja felénk. Ez az igazság igazabb, mint saját tévelygésünk és vakságunk. Ez a szabadulás valóságosabb, mint engedetlenségünk és bűnünk. „Ma ha az Ő szavát halljátok…”

Imádság

Krisztus, aki azért jöttél, hogy a vakok szemeit megnyisd, kérünk, add világosságodat nekünk, hogy elkerüljük saját magunk által előidézett vesztünket! Könyörülj rajtunk, Jézus, és szabadíts meg bennünket kevélységünk gyötrelmeitől! Ámen!