„Elhagytam házamat, magára hagytam örökségemet, ellenség kezébe adtam azt, akit lelkem kedvel.” (7)

Jeremiás próféta a panasz embere. Mai vallomása a panaszzsoltárok lelkületét idézi meg, amelyekben vissza-visszatérő motívum, hogy az Isten előtt feddhetetlen és igaz ember kiönti lelkét az Úr előtt. Az, aki őrzi a szívét, aki a törvényhez ragaszkodik, aki egész életében igyekszik az igazsághoz szabni magát nem vak: látja, hogy a gonoszok, a gerinctelenek és gátlástalanok a lehető legkisebb erkölcsi erőfeszítést sem teszik meg, mégis jobban megy soruk, mint neki. A mai szakaszban fellelhető panasz közvetlen előzménye, hogy Jeremiást saját városában, Anátótban kívánják végleg elhallgattatni: „Ne prófétálj az Úr nevében, különben a saját kezünkkel ölünk meg!” (11,21) A közvetlen életveszély és a prófétai hivatás eredménytelensége és értelmetlensége egyszerűen átszakítják a próféta száját és direkt módon perbe fogja Istent. Az igazságtalanság nem tűri a némaságot, és a tárgyalás megkezdődik. „Miért boldogulnak?”, „Miért szerencsés az útjuk?” Sőt, Jeremiás tudja, hogy ezek az emberi sorsok nem véletlenszerűen, hanem Isten megengedő akaratából íveltek ennyire fel. A rögtönzött tárgyaláson kérdőre vonja az Urat: Ezeket az életeket te ültetted el, és a Te felelősséged is, hogy ilyen vígan tipornak most el engem.

A válasz nem az, amit várnánk. Isten nem védekezik, nem mentegetőzik, nem határolódik el ezektől a gátlástalanoktól. Nem mossa kezeit, mintha semmi köze nem lenne hozzájuk. A tragikus és siralmas vádbeszédre saját siralmával felel. Elmondja, hogy az, ami Jeremiással kicsiben, saját, személyes életében megtörtént – ugyanez Vele is megtörtént és megtörténik. Ha Jeremiást a szülővárosa és legközelebbi rokonai üldözik és vetik meg, akkor mit szóljon Izráel Istene, akit megkeserített a saját népe, háza, öröksége, és át kellett adnia az ellenség kezébe azt, akit az Ő lelke kedvel.

Csodálatosan fájdalmas, ahogyan az ember személyes életére Isten a saját életével felel; ahogyan a saját történetünk összeér a Mindenhatóéval. Az én szenvedésem, az én elutasításom, az én kirekesztésem és én elhallgattatásom az Ő szenvedése, az Ő elutasítása és az Ő kirekesztése. Krisztusban, az Ő halálában és feltámadásában egyetemes történet íródott: minden egyéni életút ebbe az alászállásba és feltámadásba torkollik, ebben kezdődik és ebben ér véget. Nem csak hallja a panaszt, nem pusztán szavakkal felel, hanem saját életével és Önmagával. Ettől kevesebbet és többet nem kaphat a perlekedő lélek sem.

Imádság

Jézus Krisztus, Istennek Báránya, aki meghaltál és feltámadtál! Részesíts halálodban és feltámadásodban, hogy életem minden történésében meglássalak Téged! Ámen!