"Odahívták tehát másodszor is azt az embert, aki nemrég még vak volt, és ezt mondták neki: Dicsőítsd az Istent: mi tudjuk, hogy ez az ember bűnös. Ő így válaszolt: Hogy bűnös-e, nem tudom. Egyet tudok: bár vak voltam, most látok. Ekkor megkérdezték tőle: Mit tett veled? Hogyan nyitotta meg a szemedet? Ő így válaszolt: Megmondtam már nektek, de nem hallgattatok rám. Miért akarjátok ismét hallani? Talán ti is a tanítványai akartok lenni? Megszidták, és ezt mondták: Te vagy az ő tanítványa, mi Mózes tanítványai vagyunk. Mi tudjuk, hogy Mózeshez szólt az Isten, de erről azt sem tudjuk, honnan való. Az ember így válaszolt nekik: Ebben az a csodálatos, hogy ti nem tudjátok, honnan való, mégis megnyitotta a szememet. Tudjuk, hogy Isten nem hallgat meg bűnösöket; de ha valaki istenfélő, és az ő akaratát cselekszi, azt meghallgatja. Örök idők óta nem hallott olyat senki, hogy valaki megnyitotta volna egy vakon született ember szemét. Ha ő nem volna Istentől való, semmit sem tudott volna tenni. Erre így feleltek neki: Te mindenestől bűnben születtél, és te tanítasz minket? És kiközösítették."

Az elválasztás művészete mindig kihívás elé állít minket. El kell választanunk, hogy mi igaz és mi nem. Mindenünket meg kell mérni az Ige mérlegén. A tanítványnak is el kell tudnia választani bizonyos dolgokban magát a világtól és másoktól is.

A mai szakaszban egy vitáról olvashatunk, amiben két álláspont ütközik azzal kapcsolatban, hogy ki kihez tartozik. Kategorikus elválasztás történik, azzal kapcsolatban, hogy ki kinek a tanítványa. Egy kihallgatásnak lehetünk a tanúi, aminek célja az ügy megvizsgálása, természetesen úgy, hogy már megvan az ítélet, nemcsak Jézusról, hanem a már látó vak emberről.

A farizeusoknak is sok álmatlan éjszakát okozhatott ez a Jézus, meg a tanítványai is. Ez a gyógyult ember, talán anélkül, hogy tudatosulna benne, valóban jó úton halad a tanítványság felé. Mózes tanítványai pedig azon dolgoznak, hogy nehogy közük legyen ehhez az emberhez, meg persze Jézushoz. Azért ragaszkodnak Mózeshez, mert nem nyitottak arra, hogy nem csak Mózesen keresztül szólt az Úr. Hanem Ő maga jön és szól hozzájuk. Ezt a közelséget pedig nem tudják elviselni, felfoghatatlan számukra. Ezért el kell határolódniuk, mivel a közelség felszínre hozná a valódi kérdéseiket, nyomorukat, félelmeinket és meggyőződésüket.

Mi is áldozatai lehetünk a saját határhúzásainknak. Körbe tudjuk bástyázni magunkat arra hivatkozva, hogy mi tudjuk mi a jó nekünk, tudjuk az igazságot, ismerjük az Úr akaratát és ebbe nincs beleszólása senkinek. Ebbe nem fér bele az, hogy valaki megközelítsen minket, vagy mi közeledjünk őszintén valakihez. A távolságtartásba menekülünk, mert az biztonságos és konzervál. Mert, ha valakihez, valakikhez közelebb kerülsz, ott változni és fejlődni, belátni és megbocsátani, kitartani és törekedni kell. Így van ez az Istennel való kapcsolatunkban is, de a párunkkal, családunkkal és környezetünkkel is. Ne határoljuk el magunkat azoktól, akiktől különbözünk, akikkel vitánk van, vagy akikkel nem értünk egyet. Isten közeledik hozzánk, és rajtunk keresztül másokhoz is akar.

Adj teret az Úrnak arra, hogy felülírja a bekategorizálást, a felesleges határhúzást és az olyan elválasztásokat, amik nem szolgálják az igazság megtartását.

Imádság

Urunk, Jézus! Te lépd át azokat a határokat, amiket közéd és saját magunk közé húztunk. Mutasd meg hol és miben kell elválasztanunk magunkat, de adj látást arra is, hogyan kell közelednünk. Ámen.