"A zsidók azonban nem hitték el róla, hogy vak volt és megjött a látása, amíg oda nem hívták a szüleit, és meg nem kérdezték tőlük: A ti fiatok ez, akiről azt állítjátok, hogy vakon született? Akkor hogyan lehetséges, hogy most lát? Szülei pedig így válaszoltak: Azt tudjuk, hogy ez a mi fiunk, és vakon született, de hogy most mi módon lát, azt nem tudjuk, és hogy ki nyitotta meg a szemét, azt sem tudjuk. Tőle kérdezzétek meg, nagykorú már, majd ő beszél önmagáról. Ezt azért mondták a szülei, mert féltek a zsidóktól, mivel a zsidók már megegyeztek abban, hogy ha valaki Krisztusnak vallja őt, azt ki kell zárni a zsinagógából. Ezért mondták a szülei: Nagykorú már, tőle kérdezzétek meg!" (18-23)

Az ítélet megvan. A tanúknak tehát, akik nem jól tanúskodnak, azoknak egy dolog jár: kiközösítés. A vak szülei félelemből nem akarnak állást foglalni azzal kapcsolatban, hogy ki és hogyan adott látást a fiuknak. Ezzel áthárítják a feladatot, a vallomást, a tanúságot. A zsinagógából való kizárással meg akarták félemlíteni az embereket, hogy véletlenül se merjenek bizonyságot tenni arról, hogy Jézus a Krisztus.

Az első keresztyének ezt a kizárást szó szerint megélték. A zsinagógából való kizárás nem csupán annyit jelentett, hogy mostantól nem léphet oda be, hanem gyakorlatilag ezzel megtagadták az identitását tőle, a népi, vallási, családi hovatartozásával együtt. Az ehhez kapcsolódó szégyen pedig felfoghatatlan lehet ma már számunkra. Ez volt a kockázat.

Ma már nem találkozunk közvetlen környezetünkben azzal, hogy durva kizárás járna azért, mert keresztyének vagyunk. Ma más kockázatokat kell vállalnunk. Nekünk szintén hitvallást kell tennünk Jézus Krisztusról, aki a vaknak is képes látást adni, mert Ő a Mindenható. Szembe kell néznünk azzal, hogy akkor is Krisztust kell hirdetnünk, amikor ez kockázattal jár, amikor félelem nehezedik ránk, következményektől tartva, vagy a szégyen az, ami fenyeget. Akkor is, ha emiatt nemtetszéssel, kritikával vagy talán elhatárolódással kell találkoznunk. Akár a családunkban, baráti társaságunkban, munkatársi közösségünkben, politikai színtéren és a saját egyházunkban is. És nem szabad nekünk sem kizárónak lenni ezekkel a megnyilvánulásainkkal. De a megfélemlítés sem lehet eszköze ennek.

Sokszor hajlamosak vagyunk bezárkózni abba, hogy mi hogyan ismertük meg Istent Krisztusban. Emiatt kiközösítünk, kizárunk másokat a közegünkből, de még az „üdvösségből” is. Nem mindig nyitunk arra, hogy Isten onnan is szóljon, olyan valakitől, akitől mi nem számítanánk rá. Ezzel öntudatlanul is saját magunkat, és akár másokat is kizárhatunk az Úr közösségéből.

Hitvallásunkban és a megfélemlítések elleni kitartásban is vezessen minket a Szentlélek.

Imádság

Urunk, Jézus! Te add, hogy ne kizárók legyünk a te melletted való kiállással, hanem hirdessük bátran a megfélemlítés nélküli uralkodásodat, és hatalmadat. Ámen.