„…Jézus tehát ezt mondta: Amikor felemelitek az Emberfiát, akkor tudjátok meg, hogy én vagyok, és önmagamtól nem teszek semmit, hanem azt mondom, amire az Atya tanított engem. És aki elküldött engem, velem van: nem hagyott egyedül, mert mindig azt teszem, ami neki kedves. …” (21-30)

A 119. zsoltár vallomásai jutnak eszembe, ahogy e sorok írója Isten törvényéről és az annak való engedelmességről ír: „Gyönyörködöm rendelkezéseidben, igédről nem feledkezem meg” (Jn 8,16), Gyönyörködöm parancsolataidban, mert szeretem őket. Elfogadom parancsolataidat, mert szeretem őket, és elmélkedem rendelkezéseiden. (Jn 8,47-48) Milyen édesek ínyemnek ígéreteid! Édesebbek, mint számnak a méz (Jn 8,103)…, lélekmelegítő, örömteli vallomások ezek. Vajon igaz-e rám, igaz-e rád?

Isten akaratát teljesíteni, több mint kötelesség – szívbeli öröm számunkra. Legalábbis, elvben. Isten akarata az, ami neki kedves… Miként is deríthetem ki, mi is az, ami neki kedves? „Kérlek azért titeket atyámfiai az Istennek irgalmasságára, hogy szánjátok oda a ti testeiteket élő, szent és Istennek kedves áldozatul, mint a ti okos tiszteleteteket. És ne szabjátok magatokat e világhoz, hanem változzatok el a ti elméteknek megújulása által, hogy megvizsgáljátok, mi az Istennek jó, kedves és tökéletes akarata” (Róma 12,1-3) – írja Pál évszázadokkal később.

Hogyan lehetne számomra is kedves Isten akarata, olyannyira hogy én magam is teljes szívből, lélekből, elméből akarjam megtenni? Mivel nyerhetne meg Isten magának annyira, hogy számomra is kedves legyen, ami neki az? Tegyük fel magunknak ezeket a kérdéseket imádságban és figyeljünk Isten válaszára!