„Aki eszi az én testemet, és issza az én véremet, annak örök élete van, és én feltámasztom őt az utolsó napon.” (54)

Az én testem és az én vérem

Úgy tűnik Jézus szándékosan provokálja azokat, akik hitvitába keverednek vele. Bár nem olyan a forma, mint amit a reformáció századaiból ismerünk, amikor a hitviták hevében puskaporos hordókon állva akarták egymást legyőzni a felek, de itt is robbanásveszély fenyeget. Olyan határozottan és egyértelműen beszél Jézus a küldetéséről, hogy megdöbbenti hallgatóit. Aki nem részesedik az ő testéből és véréből, aki elutasítja, amit Ő kínál, nem lesz része az örök életben. Eszünkbe juthat Jézusnak az utolsó vacsorán mondott beszéde is, amikor beszél a haláláról és nem akarják a tanítványai elfogadni, hogy Jézusnak szenvedni kell, hogy az ő teste és vére lesz, ami elveszi a világ bűnét. Erről beszél már itt ebben a vitában is, de nem értik. A szenvedéstörténet körvonalazódik előttünk. A mindent odaáldozó Isten, és csak a testben gondolkodó ember keresztezi egymás útját. Az életre azonban csak egyetlen út vezet, az, amit Krisztus keresztje kínál. Az a „balsors”, amit Kölcsey is megfogalmaz a Himnuszban, bár a szenvedést eleveníti meg, mégis a győzelem útjára utal. Ha a győzedelmes Krisztus támaszt bennünk új életet, akkor az ő teste és vére által lehet miénk a reménység, mert az ígéret így szól:” Aki eszi az én testemet, és issza az én véremet, annak örök élete van, és én feltámasztom őt az utolsó napon.” (54)

Imádság

Urunk, munkáld, hogy az értünk hozott áldozat, a te tested és véred részesítsen az örök életben! Ámen.