„Közben kérték őt a tanítványai: Mester, egyél! Ő pedig azt mondta nekik: Nekem van mit ennem, amiről ti nem tudtok. A tanítványok egymást kérdezgették: Valaki talán hozott neki enni? Jézus ezt mondta nekik: Az én eledelem az, hogy teljesítsem annak akaratát, aki elküldött engem, és bevégezzem az ő munkáját. Vajon nem ti magatok mondjátok-e, hogy még négy hónap, és jön az aratás? Íme, mondom nektek: emeljétek fel a szemeteket, és lássátok meg, hogy a mezők már fehérek az aratásra. Az arató jutalmat kap, és begyűjti a termést az örök életre, hogy együtt örüljön a vető és az arató. Mert abban igaza van a mondásnak, hogy más a vető, és más az arató. Én elküldtelek titeket, hogy azt arassátok, amiért nem ti fáradtatok: mások fáradoztak érte, ti pedig az ő munkájukba álltatok be.”

Izgalmas kérdés, mi vezeti a formabontó embereket. Vajon csupán a fennálló rend elutasítása mozgatja őket? Vagy inkább saját fontosságukat, irányadó szerepüket akarják hangsúlyozni? Sokszor úgy tűnik, mintha a folyamatos nemet mondás lenne az alapállásuk — nem egy helyzet szülte reakció, hanem egy mélyebb belső attitűd.

Jézus azonban másként formabontó. A tanítványok jó szándékú invitálására — „Mester, egyél!” — elutasítással válaszol. Nem azért, mert mindenáron ellent akar mondani, hanem mert válasza egy tanítást készít elő. Az ő nemet mondása nem a konvenciók megtöréséből fakad, hanem abból, hogy az Atya akaratának megcselekvése fontosabb számára minden testi szükségnél.

Emlékezzünk Jézus megkísértésére a pusztában. A három hárítás egyike az volt, hogy nem engedett utat a test kívánságának. „Változtasd a követ kenyérré” – hangzott a Sátán okosan kimódolt ostromló befolyásolása Jézus szellemi talapzata ellen. Jézus válasza egyszerűségében csodálatos, ahogy idézi az 5Móz 8,3-at: „Nem csak kenyérrel él az ember, hanem mindazzal, ami az Úr szájából származik.” Minek van elsőbbsége az életünkben: a testi szükségletek betöltésének, vagy a mennyei küldetésnek?

A krími háború során, amikor a The Times leleplező riportot közölt a hadikórházak állapotáról, a brit hadügyminiszter 38 ápolónőt küldött, hogy a helyzeten javítson. A csapat vezetője Florence Nightingale volt, akit a katonák között csak „a lámpás hölgyként” emlegettek. Éjszakánként lámpával járta végig a kórtermeket, és minden beteg állapotát figyelemmel kísérte. Annyira lekötötte a szolgálat, hogy sokszor elájult, mert nem vett magához táplálékot. Az ő személyes hitvallása ez volt: „Isten küldött, hogy szolgáljam a szenvedőket.”

Jézus a Jákob kútjánál folyamatosan a képes beszédet alkalmazza. A samáriai asszonynál a víz, a tanítványoknál az eledel, majd pedig a tanítás zárásakor a vetés és aratás képét lelkesíti át. Jézus azzal, hogy indulni kell az aratásba, szintén azt húzza alá, hogy minden egyebet háttérbe kell szorítani. Az Isten ügye, a lelkek mentése az, ami elsőbbséget élvez. Kifogásokat mindig hallunk majd, legyen az hivatkozás a családra, a vállalkozásra, a tanulásra, a pillanatnyi körülményekre. Jézus viszont egyértelműen beszél erről Máté evangéliumában is: „Az aratni való sok, de a munkás kevés. Kérjétek az aratás Urát, hogy küldjön munkásokat, az aratásába” (9: 37-38). Keresztelő János meghirdette: „Térjetek meg, mert elközelített a mennyek országa”. Jézus folytatta: „Jöjjetek én hozzám mindnyájan, akik megfáradtatok és meg vagytok terhelve és én megnyugvást adok nektek.” A tanítványok beállva az aratásba folytatták: „Ezüstünk és aranyunk nincs, de amink van azt adjuk neked”. A sort te folytatod, Jézus meghívása él és vár téged. Ámen.

Drága Urunk!

Bocsásd meg nekünk, hogy mi Fiadat ma is megreggeliztetnénk.

Gyere, Jézus, tele a hűtő — vagy nézzünk valamit a spájzba.

Udvariasak vagyunk, szolgálatkészek, finom lelkek, még helyeslünk is,

de amikor azt kéred tőlünk, amiről nem szívesen mondunk le,

akkor már csorbát szenved a tettrekészségünk.

Urunk, kérünk, segíts készen lennünk,

hogy amikor hívsz, amikor szólítasz,

ne a mi szükségleteink legyenek az elsők,

hanem az engedelmesség.

Ámen.