„Az Emoreusok pedig felszorították a Dán fiait a hegységbe, mert nem engedték meg, hogy lejőjjenek a völgybe.” (34)

Évszázadok – egyes kutatók szerint 250, mások szerint nagyjából 390 esztendő – történetének kezdeteit látjuk a mai szakasz egyszerű ténymegállapításaiban, ezért a következő fejezetek nagyobb összefüggésében érdemes ezeket olvasni. A tények azt mutatják, hogy – mint a következőkben Isten angyala egyértelművé is teszi - a nép letért arról az útról, melyet Isten számára kijelölt, ezért ítélet alá került. A szenvedésben Istenhez kiáltottak, aki meghallgatta őket, szabadítóul bírákat küldött, de mihelyt a bíró meghalt, a nép újra vétkezett, jobban, mint atyáik; más istenek után járt. Ezért az Úr haragja felgerjedt Izráel ellen, és így szólt: „Mivelhogy általhágta ez a nemzetség az én szövetségemet, melyet atyáiknak parancsoltam, és nem hallgatott az én szavamra: én sem űzök ki többé senkit sem előlük azon pogányok közül, a kiket meghagyott Józsué, a mikor meghalt; hanem azok által kísértem Izráelt, ha vajjon megtartják-é az Úrnak útát, járván azon, a miképen megtartották az ő atyáik, avagy nem?” (Bír 2,19-22) A szöveg nem hagy kétséget afelől, hogy a honfoglalás eseményei mögött Isten állt, ő hozta ki Izraelt Egyiptomból és vitte be az Ígéret Földjére, ő űzte ki előlük az ott élő népeket erős kézzel és kinyújtott karral – s ő adott „tüskét” a testükbe is. S bár mindez Izrael számára sem volt egy kellemes délutáni séta, de a legfőbb dolguk mégis „csak” az lett volna, hogy ráhagyatkozzanak az előttük járó és értük harcoló Istenre.

Első olvasásra úgy tűnik, mintha Isten az Izrael ellen felgerjedt haragja motiválná, mintha azt mondaná, hogy „ha ti nem, hát én sem”, ám később (Bír 3,2) kiderül, hogy mindennek sokkal mélyebb okai vannak. Mindezt azért teszi, „hogy Izráel fiainak újabb nemzedékei is megtanuljanak harcolni”.

Isten azért viszi népét ezekbe a helyzetekbe, hogy megtanuljanak harcolni – azért, ami az ígéret szerint az övék, s amit itt ilyen-olyan racionális okokra hivatkozva, ilyen-olyan körülmények miatt vagy csak a vezetők példáján felbátorodva feladtak. De amit Isten nekik készített és kezükbe is adott. Isten azért viszi népét ezekbe a helyzetekbe, hogy első kézből legyenek tapasztalatai arról, hogy mit jelent engedelmesnek lenni, őt követni, vele járni. Ezen az úton azonban nem egy hatalmas messzi istenség trenírozza az alattvalóit. Itt egy szerető, egy szerelmes Isten és az ő népe kapcsolata bontakozik ki, melynek tapasztalatairól Ézsaiás majd évszázadokkal később így ír: „Az Úrnak kegyelmességeiről emlékezem, az Úr dicséreteiről mind aszerint, amit az Úr velünk cselekedett; az Izráel házához való sok jóságáról, amelyet velök cselekedett irgalma és kegyelmének sokasága szerint. És ő mondá: Bizony az én népem ők, fiak, akik nem hazudnak; és lőn nékik megtartójok. Minden szenvedésöket Ő is szenvedte, és orczájának angyala megszabadítá őket, szerelmében és kegyelmében váltotta Ő meg őket, fölvette és hordozá őket a régi idők minden napjaiban.” (Ézs 63, 7-9) Mi pedig már Ézsaiáson keresztül is úgy láthatjuk ezt a történetet, mint amelyben Isten Krisztusban első kézből, közvetlenül szerzett tapasztalatot arról, hogy mit jelent az emberrel járni, mit jelent a szenvedés. Népe számára pedig Isten épp Krisztusban, az őt hordozó nyomorultakkal való együttszenvedésen, a vele együtt való megfeszíttetésen keresztül adja a vele együtt való feltámadás és új élet ajándákát és tapasztalatát.

Isten országa köztünk van, de a honfoglalás még előttünk áll, annak folyamataiban vagyunk. Ne adjuk fel. Isten a törvényadás, a közös út kijelölésének aktusában ezt kéri övéitől: „Szentek legyetek, mert én az Úr, a ti Istenetek szent vagyok” (3Móz 19,2) vagyis vegyetek komolyan, mert én komolyan veszlek benneteket. A szentté válás, a megszentelődés a szenvedésen keresztül való formálódás minden kínja, szépsége és felismerése azért van, mert ezeken keresztül tanuljuk meg elhinni, hogy Ő már a kezünkbe adta az országot.

Imádkozzunk az Úrtól tanult imádság szavaival!