„Az az egész nemzedék is megtért atyáihoz, és más nemzedék támadt utánuk, amely nem ismerte sem az URat, sem tetteit, amelyeket Izráellel cselekedett." (10)

Ez az élet rendje, s egyben a társadalmi, közösségi lét alapproblémája is. Egy nemzedék találkozik a Történelem Urával, felismeri az Ő tetteit, közvetlen kapcsolatba kerül Vele, majd ebből a kapcsolatból rend lesz, rítus, ami az első nagy találkozás emlékezetét teszi elevenné, aztán jön egy új nemzedék, melynek már nincsen találkozása, de vannak az atyáktól örökölt formái, rítusai, melyeket továbbvisz, de amelyek idővel elkezdenek új tartalmakat, jelentéseket felvenni, és az atyák emlékezetét hordozva önértékké válnak.

Nem arról van itt szó, hogy Izrael népe nem vagy nem jól folytatta volna a kultuszt, hogy ne lettek volna, mondjuk így, vallásosak. Sőt, a vallás szimbolikus jelentőségűvé vált a számukra már Józsué idejében. A Józs 22-ben olvassuk Rúben, Gád fiai és a Manassé fél nemzetsége oltárépítésének történetét, melyben a pártütés és hitszegés vádjára válaszolva azt mondják a többi törzs által küldött képviselőknek, hogy az oltárt nem egészen égőáldozatra, se nem véres áldozatra építették, „Hanem hogy bizonyság legyen az mi közöttünk és ti közöttetek, és a mi utánunk való nemzetségeink között, hogy szolgálni akarjuk az Urat ő előtte a mi egészen égőáldozatainkkal, véres áldozatainkkal és hálaáldozatainkkal, és hogy ne mondhassák a ti fiaitok maholnap a mi fiainknak: Nincs néktek részetek az Úrban.” Az egy legitim oltár mása a közös kultusz, a közösségi összetartozás szimbóluma számukra.

De lehetek-e úgy vallásos, magyar református holtomig, hogy nem ismerem az Urat? Nem véletlen, hogy Jézus saját kora nagyon vallásos sadduceusainak lehetetlen kérdésére ezzel kezdi válaszát: „Tévelyegtek, mivelhogy nem ismeritek sem az írásokat, sem az Istennek hatalmát” (Mt 22,29). Az ismeret itt nem elméletre vagy történeti tudásra utal. Valószínűleg a nagy történetek szájról szájra való átadása akkor is megtörtént, az ünnepeket megtartották, ami hiányzott, az a személyes tapasztalat. Az Úr ismeretét itt ugyanazzal a szóval írja le a Szentírás, amivel Ádám „ismeré” Évát, vagyis valami nagyon alapvető tapasztalatból fakadó ismeretre utal. Arra, hogy van közös történetük, itt pedig – az előző versekből egyértelmű – ez a történet konkrétan arról szól, hogy vétkeztek Isten ellen és ennek van következménye, ezt tapasztalják, de ezekből a következményekből van szabadulás.

Az istenismeret alapvetően ezt jelenti. Akinek nincs tapasztalata arról, hogy neki irgalmaztak, az nem tud irgalmas lenni. Akinek nincs tapasztalata arról, hogy megszabadult, az nem tud embertársa szabadulásáért sem tenni. Akinek nincs tapasztalata arról, hogy milyen volt éhesnek lenni és megelégíttetni, az nem ismeri fel a „falat kenyeret adni” gesztusának jelentőségét. Aki nem tapasztalta meg, hogy milyen éhezni és szomjúhozni az igazságot, az sosem lesz képes kiállni az igazság mellett. Akinek nincsen tapasztalata arról, hogy Isten hogyan vezeti, hogyan ad életet, az könnyen fordul a hamis istenek felé, és a „föld isteneitől”, a pénztől, világi hatalomtól várja a biztonságát.

Imádkozzunk a 114. zsoltár szavaival!