„Az ÚR Júdával volt, és kiűzte a hegyvidék lakóit. De a völgy lakóit nem lehetett kiűzni, mert vasszekereik voltak.” (34)

Ha az Énekek éneke zavarba ejtő könyv, hiszen sokszor nem tudunk mit kezdeni a testi szerelem benne megjelenő képeivel, akkor a Bírák könyve legalább ennyire zavarba ejtő, hiszen itt a benne megjelenő erőszakkal birkózunk meg nehezen. A mai fejezet is erősen indul. Bezekben levágott tízezer ember, kardélre hányt jeruzsálemiek, cefatiak, lúziak, s a többi, részletesen itt le nem írt – mai fogalmainkkal élve népirtás – nem is beszélve a hüvelykújjak látszólag teljesen értelmetlen, ám az elbeszélés szerint akkor teljesen magától értetődő levágásáról. Miért volt erre szükség? Mivel legitimálható mindez (s pláne, mit legitimálunk ma ezzel…)? Mi volt és hogyan telt be az „emoreusok gonoszsága” (1Móz 15,16)? Ezek jobbára az Isten titka – mieink pedig a kijelentett dolgok (Józs 11,20; 5Móz 29,29). A „mából” nehezen vagy egyáltalán nem érthető meg az „akkor”, s ha ezzel kísérletezünk, könnyen figyelmen kívül hagyjuk azt a fél mondatot, melyen Isten népe honfoglalása megfordult, s amely a Bírák könyve egész történetének kiindulópontja lesz.

Az elbeszélés nem a kronológia, hanem a cselekvések ok-okozati rendjét követi. Bemutatja Júdát, az oroszlánkölyköt, szemléltetve, hogy mit is jelent, de még inkább, hogy milyen felelősséggel jár, hogy nem távozik el tőle a fejedelmi bot (1Móz 49,8-12). Józsué halála után a nép Istent kérdezi a folytatásról, Isten pedig egyértelműen kijelöli Júda törzsét, hogy ők folytassák a honfoglalást, és azt is egyértelművé teszi, hogy „Íme, a kezébe adtam azt a földet.” A leírás egy sikertörténetről számol be egészen a 19. versig, ahol azt olvassuk, hogy a völgy lakóit nem lehetett kiűzni, mert vasszekereik voltak. Ez egy objektívnek tűnő megállapítás. A kor hadászati viszonyai közt a vasszekerek nyomós érvnek számítottak. Mindenki érti, megérti, a vasszekér az azért mégiscsak vasszekér. Nem kudarc ez, nem meghátrálás, de bölcs belátás.

És innentől fordul meg a történet. Ha Júda nem bír a völgylakókkal, Manassé, Efraim, Zebulon, Áser, Nafthali már nem is küszködik. Ha a kananeusnak tetszik ott lakni, hát maradjon, majd adófizető lesz, szinte jobb is így, és az emoreusok gonoszságának szekerére is ráférhet még egy-két kéve. Legfeljebb Dán nem megy le a völgyekbe.

Pár évtizeddel korábban egy ugyanilyen meghátrálás következménye lett a pusztai vándorlás. Akkor Anák fiaitól rettentek meg, akiket most legyőztek, de íme lett új legyőzhetetlen, körülmény. Mindig volt, van és lesz legyőzhetetlen körülmény, melyet racionális belátással elfogadhatóvá lehet tenni. Tavaly is voltak ilyenek, némelyiket le tudtuk győzni, de jöttek s jönnek újak, egyházunk életében is. Az év elején Isten arra hív, hogy ne ezekre, hanem az ő ígéretére bízzuk magunkat: kezetekbe adtam.

Legyen az év elején önvizsgálatunk és imádságunk vezetője Dávid éneke Sámuel 2. könyve 22 fejezetének 16-37. versei szerint!