„Ínyed íze, mint a legjobb boré, mely szerelmesemtől árad felém, és amely szóra nyitja az alvók ajkát.” (9)

Ismét furcsa és zavarba ejtő hasonlat. Az egész fejezet erős – és legyünk őszinték, félreérthetetlen – képekben szól a testi szerelemről, szinte belepirulunk. Az Énekek éneke allegorikus értelmét kereső írásmagyarázóknak rendre meg is gyűlik a baja ezekkel a képekkel, hiszen nehéz feladat elé kerülnek, amikor például azt kell megmagyarázniuk, hogy mire gondol vagy utal az Írás, amikor arról van szó, hogy az ifjú szerető kedvese keblét dicséri? Számos érdekes értelmezés született, van, akik szerint itt a Törvény két kőtáblájára kell gondolnunk, mások szerint viszont inkább Mózesről és Áronról van szó. Ám mindez még nem elég, hiszen a csók íze a Szentíró számára nem az ártatlan méz vagy áfonya, hanem a legjobb bor ízét idézi föl, s annak sem csupán kimért élvezetét festi elénk a Szentírás, hanem azt, amikor még az alvó is szóra, vagy dalra nyitja száját. Igen, a test, a testi szerelem és élvezet ismét metafora és amit körülír, amit meg akar ragadni az a mámor, a gyönyörűség érzése. Szinte megbotránkoztató – talán az is, hogy erről írok. De ne legyen az, mert nem áll ez távol a Szentírás szívétől. Ha az előbb egy nagy magyar költő, Radnóti Miklós versére utaltam, had utaljak most egy másik nagy költőnk remekművére, ami egyértelműen felfedi, hogy hol keressük ennek az igének az üzenetét. Ady Endre: Köszönöm, köszönöm, köszönöm című versének visszatérő soráról van szó: „Számban nevednek jó ize van”. Ha tovább olvassuk a verset, azt vesszük észre, hogy a költő a különböző érzékek tapasztalatait állítja egymás mellé, s közöttük keresi az alkalmas teret a kimondhatatlan istentapasztalat elbeszélésére. Ugyanez a küzdelem – elbeszélni a kimondhatatlant, a szavak akadozó keresése – sokszor jelenik meg a zsoltárokban, a prófétáknál vagy az Újszövetségben Pálnál, aki elragadtatott a harmadik égig, ahol elképzelhetetlen dolgokat tapasztalt és elképzelése sincs arról, hogy erről hogyan számoljon be olvasóinak, bár nem is teheti ezt meg. (2Kor 12,4). Pál azt írja, nem tudja, hogy ez a tapasztalata testben vagy testen kívül adatott-e és itt van a probléma, mert a tapasztalásunk mindig testi, még a testen kívüli, vagy Páléhoz hasonló „félúton lévő” tapasztalatot is csak a testen keresztül vagyunk képesek megragadni és kifejezni. Jób gyönyörűen ad hangot ennek az evilági logikán túlmutató dilemmának: „Mert én tudom, hogy az én megváltóm él, és utoljára az én porom felett megáll. És miután ezt a bőrömet megrágják, testem nélkül látom meg az Istent. Akit magam látok meg magamnak; az én szemeim látják meg, nem más.” (Jób 19,25-27) Vagyis az Isten látásáról sem tudunk máshogy gondolkodni, mint a testi látás metaforájaként. Amikor tehát az Éneke énekében azt olvassuk, hogy „Ínyed íze, mint a legjobb boré” akkor érezzük emögött a Zsoltárok 34,9 bíztatását: „Érezzétek és lássátok meg, hogy jó az Úr! Boldog az az ember, a ki ő benne bízik.”

Imádkozzunk a 119. zsoltár szavaival (137-149. versek):

„Igaz vagy, URam, és igazságos az ítéleted.
Parancsolataidat igazságban rendelted el és igen nagy hűségben.
Buzgóságom emészt engem, mert ellenségeim elfeledkeztek beszédedről.
Nagyon tiszta a te beszéded, szolgád szereti azt.
Bár kicsiny vagyok én és megvetett, de határozataidról nem feledkezem el.
Igazságod örökké igazság, és törvényed igaz.
Nyomorúság és szorongattatás ért engem, de parancsolataid gyönyörűségek nekem.
Intelmeid örökké igazak, adj nekem értelmet, hogy éljek!
Teljes szívből kiáltok hozzád, hallgass meg, URam! Megtartom rendelkezéseidet.
Segítségül hívlak, szabadíts meg, és megőrzöm intelmeidet!
Hajnal előtt fölkelek, kiáltok hozzád. A te beszédedben van reménységem.
Szemem megelőzi az éjjeli őrséget, hogy beszédedről gondolkodjam.
Kegyelmességed szerint hallgasd meg szavamat, URam! Jóvoltod szerint eleveníts meg engem!”