„Szép vagy, mátkám, mint Tirca városa, kedves, mint Jeruzsálem, ámulatba ejtő, mint a zászlós tábor.” (1)

Szép vagy, kedves, ámulatba ejtő. Ismerős szavak, ismerős érzések. Ha ezeket olvassuk, könnyen azonosulni tudunk az Énekek énekét éneklő szerzővel – legyen az Salamon, vagy bárki más – hiszen talán egy, az itt megidézetthez hasonló kapcsolatban mi is mondtuk vagy éppen nekünk mondták ezeket a szavakat. Jó ezeket kimondani is és hallani is, mert ha valaki szépnek, kedvesnek, ámulatba ejtőnek lát, az megváltoztat, széppé és kedvessé tesz és képessé válok arra, hogy ámulatba ejtő dolgokat tegyek. Persze úgy a zsidó, mint a keresztyén írásmagyarázat többet lát az Énekek énekében, mint az evilági szerelmet megéneklő költeményeket: Isten és az ő népe kapcsolatának titkára utalnak ezek a sorok. S valóban, mi is éneklünk a szép tündöklő hajnalcsillagról, a Seregek Istene hajlékinak kedves gyönyörűségéről, Isten ámulatba ejtő véghetetlen kegyelme csodálatáról. S ha perspektívát váltunk, rádöbbenhetünk arra, hogy itt a vőlegény szól kedveséhez, a Lélek a Menyasszonyhoz. Vagyis Isten szépnek lát, és szabad magamat így látnom, s ekkor tárul fel igazán Isten szépsége is, mely már nem rettentő szépség, hanem közeli, olyan közeli, mint a szerelmesé, akinek melegsége engem is átmelegít egy hideg estén. Ismerős érzések talán ezek is, bár mi, reformátusok nehezen hagyjuk magunkat ennyire elragadtatni, inkább ragaszkodunk a szavakhoz. Pedig az Énekek éneke legfontosabb üzenete éppen az, hogy az Isten és népe kapcsolatának lényege túlmutat a szavakkal megragadható tartományon. Erre utalnak a kiemelt vers metaforái is: szép, mint Tirca városa? Kedves, mint Jeruzsálem? Ámulatba ejtő, mint a zászlós tábor? Furcsa hasonlatok. Bár a zsoltárok könyvéből ismerős Jeruzsálem szépségének szinte elragadtatott dicsérete, és sok írásmagyarázó szerint, mivel Tirca városa egy darabig fővárosi, majd a királyi nyári rezidencia szerepét töltötte be, a hasonlatok talán valamilyen – számunkra már idegen – esztétika alapján a fenségesség érzésére utalnak, ahogy a zászlós tábor pedig az erőre, ezzel együtt is meghökkentőek ezek a szavak. De a meghökkentő hozzá tartozik Isten lényéhez. Rabbi Akiba az Énekek énekével kapcsolatosan megjegyzi: „Isten őrizz, soha arról vita nem volt, hogy az Énekek Éneke szent szöveg-e, hiszen az egész világ nem ér annyit (!), mint az a nap, amikor az Énekek adatott Izraelnek. Mivel (ha) a Szent Iratok szentek, akkor az Énekek Éneke a Szentek szentje…” Miért? Azért, mert ez a könyv azt képviseli a Szentírásban, amit a Szentek szentje a Templomban, azt a paradoxont, hogy Isten, aki nem lakik kézzel készített templomokban, mégis itt lakik közöttünk. Mert ez a könyv szakít el leginkább a racionális világunktól, nem csak azért, mert olyan, mint az igazi szerelem mely szintén elszakít a földtől és felemel, vagy azért, mert értelmezéséhez kénytelenek vagyunk elszakadni a szöveg betű szerinti értelmétől, testétől, hanem azért, mert miközben valóban ezt teszi, minden más szövegnél erősebben jelzi azt a paradoxont, hogy egyszersmind végtelenül benne is vagyunk a testünkben és a testen keresztül, a testben vagyunk csak képesek megérteni a testen kívüli tapasztalatot is. Ezért lett az Ige testté. Erről a nagy átváltozásról szól az Énekek éneke és erre az átváltozásra hív bennünket is.

Imádkozzunk Pilinszky János Átváltozás című versének soraival:

"Rossz voltam, s te azt mondtad, jó vagyok.
Csúf, de te gyönyörűnek találtál.
Végig hallgattad mindig, amit mondtam.
Halandóból így lettem halhatatlan."