„Íme, az Isten Báránya, aki elveszi a világ bűnét.” (29)

Ebben a szakaszban a figyelem fokozatosan a kérdezésről a felismerés felé mozdul. Jeruzsálemből küldöttek érkeznek Keresztelő Jánoshoz, hogy tisztázzák kilétét és szerepét. A beszélgetés formailag vizsgálódás, valójában azonban iránykeresés. Ki az, akire igazán figyelni kell? János válaszai nem önmagát magyarázzák, hanem Jézusra mutatnak. A hangja visszafogott, mégis határozott, mert az ő feladata az útkészítés.​

A Jordánnál elhangzó mondat mindent egyetlen pontra sűrít: „Íme, az Isten Báránya.” Ez nem magyarázat, inkább kijelölés. János nem elemzi Jézust, hanem rámutat. A Bárány képe egyszerre hordozza az áldozat, a szelídség és az odaszánt élet jelentését. A bűn kérdése itt nem elméleti probléma, hanem olyan teher, amelyet csak egy egészen neki adott élet tud hordozni és elvenni.​

A Lélekről szóló tanúságtétel tovább mélyíti ezt a felismerést. János elbeszélése nem látványos jelenetre épít, hanem emlékezetre és belső bizonyosságra. Amit látott, azt úgy mondja el, mint ami értelmet adott mindannak, ami addig történt. A Lélek jelenléte nem Jézus útjának kezdete, hanem annak jele, hogy ki ő valójában.​

Az Énekek éneke kijelölt szakaszában – a szépség és az önátadás képeivel – a kölcsönös odatartozás nyelve szólal meg. A vágy itt nem birtoklás, hanem megnyílás. Hasonló történik János tanúságtételében is. A felismerés mindig együtt jár azzal, hogy valaki háttérbe lép, és teret enged annak, akire mutat.​

A hit egyik legérettebb formája az, amikor már nem önmagunkat magyarázzuk, hanem tisztán tudunk mutatni. A tanúságtétel ereje nem a sok részletben, hanem az irány egyértelműségében rejlik. János szavai ma is arra hívnak, hogy meglátni, kimondani, és hagyni, hogy a felismerés továbbvezessen.