„Az Ige testté lett, közöttünk lakott, és láttuk az ő dicsőségét.” (14)

A jánosi prológus ezen a ponton „földet ér”. Ami eddig a teremtés távlatában hangzott el, most belép az emberi életbe. Az Ige testté lesz, és velünk él. A „közöttünk lakott” kifejezés közelséget sugall. A megosztott időről, közös térről, vállalt sorsközösségről van szó. Isten jelenléte itt nem magyarázatként, hanem életformaként jelenik meg.​

A „dicsőség”, amelyről a szöveg beszél, csendes és „hordozható”. Kegyelem és igazság együttese rajzolja ki azt az új minőséget, amely Jézusban láthatóvá válik. Ez a kettő egymást erősíti: az igazság irányt ad, a kegyelem megtart. A megtestesülés így nem elvont tanítás, hanem élhető valóság lesz.​

A szakasz második felében a hangsúly az ajándékozás folyamatosságára kerül. „Kegyelemből kegyelmet kaptunk” – túlcsorduló tapasztalat ez, amely nem zárul le egyetlen pillanatban. Amit a törvény kijelölt, itt beteljesedik, és az addig ismeretlen Isten megközelíthetővé válik: arca lesz, hangja, története.​

Finoman erről beszél az ószövetségi ige (Énekek éneke 3) belső mozgása is. A keresés és az éjszakai bolyongás tapasztalata után megszületik a megérkezés csendje. A vágy nem tűnik el, hanem alakot ölt. A találkozás nem harsány felismerés, inkább megnyugvás. Van, aki jelen marad.​

Mit kezdünk egy olyan Istennel, aki a közelséget választja? A megtestesülés nem elsősorban rendkívüli pillanatokat keres, hanem a mindennapok terében kérdez rá a hitre. Felismerjük‑e őt ott, ahol élünk, a saját időnkben, kapcsolatainkban, terheink között?