„A világosság a sötétségben világít, de a sötétség nem fogadta be.” (5)

János evangéliuma kijelentéssel kezdődik. A szöveg nem eseményt beszél el, hanem eredetet tár fel. Az Ige jelenléte megelőzi a világ történetét, és minden élő ebből a megszólaló szóból kap életet. A prológus arra mutat rá, hogy a világ nem értelmetlen: Isten szava tartja össze, és ez a szó életet ad.

A szakasz közepén a hangsúly a kozmikus távlatról a személyes tapasztalat felé mozdul. A világosság jelen van a sötétségben, mégis kérdés marad, befogadják‑e. A feszültség itt nem látványos ütközésként, hanem kapcsolatként jelenik meg. A világosság közel jön, és válaszra vár. Ezen a ponton válik személyessé mindaz, ami addig a teremtés egészére vonatkozott.

Ez a belső mozgás finoman összecseng a napi ószövetségi igével is (Énekek éneke 2). Ott a megszólítás ideje érkezik el: „Kelj fel, jöjj el!” A közeledés lehetősége adott, a válasz azonban nyitva marad. A hívás nem sürget, hanem teret nyit az ember válaszának.

A prológus egyik kulcsmondatában a befogadás következménye rajzolódik ki: „akik befogadták, azoknak hatalmat adott, hogy Isten gyermekeivé legyenek”. A hit itt nem pusztán gondolat vagy érzés, hanem életformává válik. Egy kapcsolat formálja, amely új önazonosságot ad, és amelybe bele lehet lépni.

Szenteste ezt a csendes, mégis sorsdöntő pillanatot állítja a középpontba. A világosság jelen van, és helyet keres magának közöttünk. A sötétség gyakran a bezárkózás tapasztalataként jelenik meg. A világosság visszafogottan érkezik, közel jön, és nem múlik el. A kérdés ma is ugyanaz: adunk‑e neki teret az életünkben.