A Református Bibliaolvasó Kalauz magyarázatos napi tápláléka.
„A szigetlakók szokatlan emberséggel bántak velünk.” (2)
Az Apostolok cselekedetei utolsó fejezete hajótöréssel kezdődik. Hideg, remegés, idegenség kíséri Pál megérkezését. Nincs ünnepélyes fogadtatás, csak a part, a vizes ruhák és a kiszolgáltatottság tapasztalata. Ebben a helyzetben hangzik el a fejezet egyik legsúlyosabb mondata: „szokatlan emberséggel bántak velünk”. Nem valami rendkívüli csoda kerül először a középpontba, hanem egy egyszerű gesztus. Tüzet raknak, befogadnak, meleget adnak. Isten Lelkének munkája itt egészen földközeli módon válik láthatóvá.
A leírás azok felé fordítja a figyelmet, akik egyébként a peremen állnak. A „barbároknak” nevezett szigetlakók lesznek az irgalom hordozói. Lukács elbeszélése azt üzeni, hogy az evangélium útja sokszor ott válik felismerhetővé, ahol a kiszolgáltatottság és a könyörület találkozik. Elmozdul a középpont: nem a „nagy szereplők”, hanem a névtelen segítők lesznek fontosakká.
A kígyómarás jelenete könnyen szenzációvá válhatna, a történet mégis megőrzi józanságát. A figyelem nem Pál rendkívüliségére irányul, hanem arra, hogy a halál közelsége sem szakítja félbe a szolgálatot. A szakasz végén gyógyítás történik. Publius apja, lázas betegek, konkrét testek és valós szenvedés kerülnek előtérbe. Az evangélium itt nagyon egyszerűen mutatkozik meg: megérint, gyógyít, közel jön a szenvedőkhöz.
A háttérben a prófétai ígéret csendes hangja is hallatszik. Isten olyan világot készít, amelyben az életnek van jövője, a sebezhetőség nem szégyen, és a remény nem puszta túlélési stratégia, hanem ajándék (Ézs 65,8–25). Málta partján ez még csak egy kis tűz a hidegben, mégis ugyanebbe az irányba mutat.
Isten sokszor azzal kezdi az újat, hogy embereket ad egymás mellé – akár hidegben, idegenségben, fáradtságban. Ma is az lehet a legnagyobb „csoda”, amikor egy közösség szokatlan emberséggel fordul azok felé, akiket az élet éppen oda sodort közéjük.