„Megkereshettek volna, de nem kérdeztek, megtalálhattak volna, de nem kerestek. Itt

vagyok, itt vagyok! – mondtam a népnek, amely nem hívta segítségül nevemet. Kitártam

kezemet naphosszat az engedetlen nép felé, amely nem a jó úton jár, hanem a saját feje után. Ez a nép csak bosszant engem, dacol velem szüntelen… Föl van ez írva nálam. Nem

hallgatok, amíg meg nem fizettem. De megfizetek nekik, ahogy megérdemlik!” (1-6)

Egy hegyi faluban élt egy csendes, ezermester férfi, akit Miklósnak hívtak, s akit mindenki

ismert, mert mindig segített. Ha valakinek leszakadt a kerítése a téli viharban, Miklós ott volt,

s rendbe tette. Ha valaki elromlott a kályháját és fázott a család, Miklós megjavította.

Ha egy özvegyasszony nem tudta megfizetni a javítást, ő nem kért pénzt.

A faluban sokan azt mondták róla: „Jó ember, de túl puhány. Kihasználják. Nyámnyila.” Mert

voltak, akik tényleg visszaéltek segítőkészségével. Olyan munkához is elhívták szívességért,

amelyet maguk is meg tudtak volna csinálni a háziak. Volt, aki hetekig hitegette, hogy majd

kifizeti, aztán „megfeledkezett” a fizetésről. Volt, aki lekezelően beszélt vele, mert nem

becsülte sokra. Miklós mégsem változott. Ha elhívták, hogy baj van, ő ment. Nem csapott az

asztalra, nem mondta azt, hogy „elég volt”.

Milyennek látod az olyan embert, akivel lehet kekeckedni, mégsem sem vág vissza? Ha

becsapod, akkor is megint bizalmat szavaz neked, ha egyoldalúan mindig ő ad bele a

kapcsolatba, akkor sem rója fel? Milyennek tartod az ilyen embert? Gyengének? Vagy nagyon

jó természetűnek? Nyámnyilának, olyannak, akivel mindent meg lehet tenni, vagy azt

mondod: ez igen, ez aztán a belső tartás és jó szív!

Milyennek tartod az Istent ebben az igében? Merthogy arról beszél az Úr, hogy annak

ellenére, hogy újra és újra ridegen visszautasította Őt a nép, mégis megbocsátott nekik.

Nyitott feléjük, sőt ajánlkozott nekik. Bármit tett is a népe, még ha egyenesen bálványokat

imádtak, akkor is megszólítható maradt számukra. Nem csapott az asztalra, hanem várta, hogy

megtérjen a szívük.

Ugyanakkor ez nem tart örökké. Azt mondja az Úr: „föl van ez írva nálam. Nem hallgatok,

amíg meg nem fizettem. De megfizetek nekik, ahogy megérdemlik!”

Na, de miért vár Isten ilyen soká? Néha végignézek ezen a világon, s nem tudok rá mást

mondani, mint hogy bolond, őrült, érthetetlen, Isten nélküli. Olvassa az ember a híreket, nézi

a tévében a műsorokat, filmeket, s biztos lesz legalább egy-vagy két vagy akár több mozzanat,

gondolat, amire felkapja a fejét, hogy ez „borzasztó”, „érthetetlen”, „hogy jutottunk idáig”?

És Isten mégis még mindig türelmet szavaz ennek a világnak. De ne tévedjünk meg: Isten

türelme nem passzivitás, hanem időt adó szeretet. Türelme nem közömbösség, hanem a

megtérés lehetősége.” Isten türelme nem azt jelenti, hogy mindegy neki, mi történik, hanem

azt, hogy minél többeknek akar lehetőséget adni, hogy hozzá forduljanak.

A „még egy esély”, az „újabb és újabb esély” az emberi logika szerint gyengeség. De tényleg

gyengeség? Nem ehhez kell a legtöbb erő? Mert amikor az ember azt mondja: „ezt nem bírom

tovább, ezt nem lehet megbocsátani”. Amikor azt érzi, hogy vissza kell vágnia, nem tűrheti,

hogy játszanak vele, Isten még mindig képes így szólni: „Itt vagyok.”…”Itt vagyok.”

Megszólítható vagyok. Elérhető vagyok. Ez az irgalomnak, a türelemnek legmagasabb csúcsa.

Amikor türelmetlenek lennénk, s azt mondanánk, hogy hagyhatja ezt Isten, hogy nem sújt le

egy ilyen őrült világra, akkor jusson eszünkbe, hogy ebbe az őrült világba mi is beletartozunk,

meg a szeretteink, barátaink, akik fontosak nekünk. És a világgal nekik, neked és nekem is

időt ad, hogy tisztábbá, hűségesebbé, szeretetteljesebbé váljunk, hogy jobban megismerjük az

Istent.

Ki az, aki végleg és visszavonhatatlanul kimondta: „Itt vagyok”? A hozzánk közel jövő,

minket kereső Krisztus. Aki ember lett, aki által legteljesebben kijelenti az Isten, hogy velünk

van. Erről szól a karácsony, hogy Isten jelenvalóvá, velünk valóvá tette önmagát.

Adventben nemcsak mi várjuk az Isten érkezését, hanem Isten is vár rád. Várja, hogy rá

figyelj. Ma te mondhatod ki azt a mondatot, amit a választott nép olyan soká nem tudott

kimondani: „Uram, itt vagyok!” Isten pedig ezt feleli rá: „pont rád vártam.” Ámen

Uram, irgalmas Istenünk, köszönjük, hogy akkor is kitárod felénk kezed, amikor mi nem

keresünk, nem kérdezünk, amikor a saját fejünk után járunk.

Imádság

Valljuk, hogy sokszor visszautasítottunk, mégis újra és újra azt mondod: „Itt vagyok.”

Adj nekünk alázatos szívet, hogy felismerjük türelmed nem gyengeség, hanem megtérésre

hívó szeretet. Advent csendjében hadd feleljünk végre neked: Uram, itt vagyunk. Formálj,

tisztíts, vezess bennünket, hogy Krisztusban rád találjon az életünk. Ámen.