Falaidra, Jeruzsálem, őröket állítottam. Soha ne hallgassanak, se nappal, se éjjel! Ti, akik az Urat emlékeztetitek, ne legyetek némák! Ne engedjétek, hogy néma maradjon, amíg helyre nem állítja, és dicséretének helyévé nem teszi Jeruzsálemet a földön. (6-7)

Hát tessék! Rajtakaptuk! Lebukott az Isten! Az, hogy én elfelejtem, hova tettem a szemüvegem, a pénztárcám vagy a kulcsomat, rendben van – emberből vagyok. Az is megbocsátható, hogy néhány fontos dolgot, amiről biztosan tudom, hogy „nagyon jó helyre tettem”, nem találok. Mással is előfordul.

De hogy még Istent is emlékeztetni kell?! Még az Urat is?! Ez azért megdöbbentő…

Isten válasza azonban világos és megrendítő: „Ha mások megfeledkeznének is, én nem feledkezem meg rólad! Tenyerembe véstelek, szüntelen előttem vannak falaid.” (Ézs 49,16) De akkor miért kell emlékeztetni az Urat? Miért mondja a próféta: „Ti, akik az Urat emlékeztetitek, ne legyetek némák”?

Azért, mert akinek a tenyerébe vagyunk vésve, az ismer bennünket. És jól ismeri a feledékenységünket, a lelki ingadozásunkat, a gyors lelkesedést, amit sokszor követ gyors lankadás. Mindannyian átéltük már: hallottunk valami bátorító igét, valami olyan üzenetet, ami fellelkesített, reménységgel töltött el. És tartott egy ideig: „ebből bátorságot meríthetek a hétköznapokban. Igen, ezt az üzenetet megjegyezve jobb ember lehetek, jó ember lehetek, figyelmesebb, türelmesebb. Ez az isteni segítség sokat jelent nekem.” Azután kiveszi belőled az örömöt a keserű emberi tapasztalat, hogy az emberek nem változnak, a körülményeink gyakran fojtogatóak, s lassan kihull az emlékezetedből az az akkor olyan sokat jelentő örömhír, s ott állsz ugyanúgy, mint annak előtte: elbizonytalanodva, fáradtan, olykor reménytelenül.

Éppen ezért valójában nem Istennek van szüksége emlékeztetésre, hanem nekünk.
Nekünk kell újra és újra kimondanunk: „Uram, Te hűséges vagy. Te nem feledkezel meg rólunk. Te tudsz újat kezdeni.” A kimondott imádság pedig erővé válik, s a hitünk megerősödik általa.

Ugyanakkor Ézsaiás nem az egyéni imádkozókhoz szól csupán. A falakra állított őrök képe egy közösségről vall. Emberekről, akiket Isten megbízott, hogy éberen figyeljenek, imádkozzanak, reménységgel helytálljanak. A gyülekezet ilyen őrködő nép, akik hordozzák egymást, mert tudják: néha nekem, néha a másiknak fogy el a hite. S ha azt látjuk, hogy a másik ellankadt, akkor nekünk kell „emlékeztetni az Urat” érte is.

Álom csupán ilyen gyülekezeti közösségre vágyni? Remélem, nem. Kezdjük magunkon a sort!

Kiáltsunk kitartóan, folyamatosan az Úrhoz önmagunkért, másokért, s emlékezzünk, hogy Isten cselekvő Isten.

Imádság

Tedd meg Uram, cselekedj! Tedd újjá életemet, családom életét, közösségünket, egyházunkat! Ne legyen nyugtod, amíg el nem végzed, amit megígértél! Ámen.