„Uramnak, az Úrnak lelke nyugszik rajtam, mert felkent engem az Úr. Elküldött, hogy örömhírt vigyek az alázatosaknak, bekötözzem a megtört szíveket, szabadulást hirdessek a foglyoknak, és szabadon bocsátást a megkötözötteknek. Hirdetem az Úr kegyelmének esztendejét, Istenünk bosszúállása napját, vigasztalok minden gyászolót. Hamu helyett fejdíszt adok Sion gyászolóinak, gyászfátyol helyett illatos olajat, a csüggedés helyett öröméneket. Igazság fáinak nevezik őket, az Úr ültetvényének: őt ékesítik.” (Ézs 61,1–3)

Vannak igék, amelyek mintha mindig újra megszületnének, ahogy belépnek egy-egy korszak, egy-egy gyülekezet, vagy egy-egy ember életébe. Ézsaiás 61. fejezete ilyen ige. A fogságból hazatérő nép számára ez volt a remény üzenete. Isten embere odaállt a közösség elé, és kimondta: „Az Úr Lelke van rajtam… elküldött, hogy örömhírt vigyek a szegényeknek…” Ő nem magáról beszélt, hanem arról a küldetésről, amely túlmutat rajta. Arról a valóságról, amelyet Isten készít, amelyben a megfáradtak új erőt kapnak, a megtörtek vigasztalást, a rabok szabadságot, Izráel felépülést.

A fogságból való hazatérés után azonban Izrael azt tapasztalta: a felszabadulás öröme nem jelent automatikus teljességet. A régi házak romokban, a lelkek sebzettek, a jövő ködös volt. A hazaút után jött a hétköznapok nehéz útja. A kezdeti lelkesedés, reménység elfáradt. A próféták pedig sorra figyelmeztettek: ne engedjétek, hogy a csüggedés, a közöny belül fogságba zárjon benneteket.

Századokkal később a názáreti zsinagógában Jézus kezébe veszi ezt a tekercset, és felolvassa:
„Az Úr Lelke van rajtam… hirdetem az ÚR kegyelmének esztendejét.”

Az ott jelenlévők talán maguk sem értették: ez nem egyszerű igehirdetés volt. Jézus úgy olvasta Ézsaiást, mint saját küldetésének programját. Amit az ószövetségi próféta csak hirdetett, az Jézusban testté lett. Benne a gyógyítás, a szabadítás, a helyreállítás nem ígéret, hanem valóság lett. Ahol Ő megjelent, ott tényleg vakok láttak, sánták jártak, megtörtek kaptak új életet. Az „Úr kegyelmének esztendeje” tehát nem egy jubileumi dátum, hanem személyes találkozás Istennel – itt és most.

A mai gyülekezet, a mai egyház is sokszor olyan, mint a fogságból hazatért közösség: visszakaptuk a templomot, a hit szabadságát, a szolgálat lehetőségét – de közben hordozunk fáradtságot, csüggedést, kiüresedést. Néha úgy érezzük: az ígéretek egy része beteljesedett, de annyi minden még várat magára. Lelkipásztorok, gyülekezeti tagok, szolgálattevők gyakran küzdenek belső reményvesztettséggel. Kérdéseink nagyon is hasonlók:
Hol van az erő? Hol van a jövő? Mit kezdünk a közönnyel, a fogyással, a fáradással?

Ide érkezik meg Isten szava: „elküldött, hogy örömhírt vigyek az alázatosaknak, bekötözzem a megtört szíveket, szabadulást hirdessek a foglyoknak, és szabadon bocsátást a megkötözötteknek. Hirdetem az Úr kegyelmének esztendejét.”

Az a hang, amely évezredekkel ezelőtt felhangzott, ma is ugyanaz: az élő Isten szólít minket.

A kegyelem esztendeje nem múlt el.

Mit jelent ez nekünk? Azt, hogy Isten ma is helyreállít. Hogy Jézus ma is megszabadít a sokféle megkötözöttségből. Hogy az evangélium ma is örömhír a megfáradtaknak. Hogy az Ő országa ma is közöttünk van. Azt jelenti, hogy nem a saját erőnkből élünk, hanem az Ő megújító Lelke által. Ámen.

Imádság

Urunk, köszönjük, hogy Fiaddal együtt hozzánk is elérkezik az örömhír, és hogy a Te Lelked ma is gyógyít, felemel, újjáteremt. Kérünk, újítsd meg egyházadat, gyülekezeteinket és szívünket, hogy mi magunk is örömhír hordozói lehessünk a megtörtek, csüggedtek, keresők között. Ámen.