„… a Lélektől kényszerítve megyek…” (22b)

A korábbi igeszakaszokban arról olvastunk, hogy városról városra, a Szentlélek kijelentette a gyülekezet prófétáinak, hogy mi vár Pál apostolra. Ők rendre figyelmeztették is az apostolt. Sokan kérték a gyülekezetekből, hogy ne menjen fel Jeruzsálembe. Sokan sírtak. Elmondták, hogy féltik, hogy nem akarják elveszíteni, de Pál nem maradhatott. És amikor értetlenkedtek itt az efézusi vének is, Pál egyértelmű és félreérthetetlen magyarázatot adott. Az eredeti görög szöveg szó szerint azt mondja: én már a Lélekhez kötötten, más fordítás szerint a Lélekhez hozzákötve, egy minőségét tekintve magasabb kötődésben megyek. Mintegy tisztázza az apostol, hogy itt most nem hősködni szeretnék, nem a saját fejem után megyek, nem direkt akarok a vesztembe rohanni, hanem miután a Szentlélekhez van kötve az életem, oda megyek, ahová a Lélek megy és ahová a Lélek visz. Megint egy olyan engedelmességből megélt hit, amit kevesen értenek még keresztyén körökben is. Hozzákötözve a Lélekhez és ahhoz, akiről a Szentlélek bizonyságot tesz: Krisztushoz. Ennek a Lélek-kötődésnek a gyakorlati megnyilvánulása sokféle lehet: aktív bűnvallás, aktív szeretetkifejezés, aktívabb igeélet, fokozódó imaélet, nagyobb szolgálatvállalás stb. És ezekben is advent különös titka fedezhető fel. Mert az adventben nem az emberé a főszerep. Nem az a lényeg, hogy mit teszünk mi, hanem az, amit az Úr tesz. A Szentlélek Krisztushoz vonz bennünket, ha a mi életünk is az Úr lelkéhez van kötve. Akkor van igazi adventünk, ha engedünk a Szentlélek aktivitásának. Advent tehát a Lélek által gerjesztett mozdulatoknak és közeledésnek az ideje. Ugyanez a Lélekhez kötöttség van a megérkező Krisztusban is. Az Úr Jézus is, egész földi szolgálata idején, fogantatásától a Szentlélekhez kötött életével volt jelen. Amikor Betlehemben testet öltött, akkor nem a kényszer nyilvánult meg, hanem az Atya iránti engedelmesség és az ember iránti nagy szeretet, az emberiség nagy Paraklétoszához való kötöttség. A Szentlélekhez kötötten kellett mindig erre vagy arra mennie, s a Lélekben járva ragadta meg Isten előkészített kairoszait a gyógyításra, a szabadításra, a lelkek mentésére. A Lélekhez kötöttsége pedig leginkább a kereszt útján látszott meg. Az egész Krisztusban kapott váltságmű arról beszél, hogy Krisztus az irántuk való szeretetét ebben a pnaumatikus kötődésben mutatta meg az Atya dicsőségére. Aki a Szentlélekhez kötözve megy az ünnepre, azt nem lehet eltéríteni, megállítani, késleltetni, mert egyetlen dolog lebeg a szemei előtt, amit hitvallásunk olyan szépen fogalmaz meg: „Életemben és halálomban, testestől és lelkestől is nem a magamé, hanem az én hűséges Megváltómnak a tulajdona vagyok.” Össze van kötve vele az életem. Ő tudja, mi a feladat, mikor, hol és mi a szolgálatom. Ő vezet, én pedig engedelmeskedem, mert ebben fog megdicsőülni az Atya. Az, hogy lesz-e megérkezés az ünnepre, az láthatóan kötődés kérdése. Testvér, te kihez kötődsz inkább? Emberhez vagy Isten Lelkéhez? Vigyázz, a szavaidnál hangosabban beszélnek erről a tetteid!

Imádság

Atyánk! Köszönjük, hogy a mai igében a kötődéseinkre kérdezel rá. Bocsáss meg, ha jobban szeretjük önmagunkat és ennek a világnak az észérveit, mint Téged és a te vezetésedet! Ma újra átadjuk magunkat neked. Rendelkezz velünk, Urunk, mert a tieid vagyunk! Ámen.